Adva van két ágról szakadt vagabund, kik egyik alkalmi munkahelyről a másikra vándorolva esténként saját birtokról, háztájiról és önállóságról álmodoznak. Egyikük tagbaszakadt fanyüvő, ami a fizikumot illeti, de amúgy gyermekded egyszerűségű, ami pedig a pszichikumot. A problémák természetesen ebből a különös kontrasztból fognak eredni, mikor ismét új munkahelyre, egy majorságba kerülnek.

John Steinbeck talán leghíresebb prózai munkájából készült színdarabja az Egerek és emberek (Of Mice and Men), amely a nagy gazdasági világválság idején játszódik valahol az USA isten háta mögötti területén, ahol ugyan munka mindig van, de az emberiesség rég elillant már.

A Budaörsi Latinovits Színház művészeti vezetője, Berzsenyi Bellaagh Ádám rendező keze alatt formát öltött előadás szereposztása a rendelkezésre álló lehetőségek közül a lehető legjobbra sikeredett. A nagydarab Lennie bemutatását Ilyés Róbertre, a realista társ George szerepét Böröndi Bencére bízta. Velük kicsivel később foglalkozunk tovább.

A rendező hajlama az angolszász kultúrkör művészeti palettájáról való csemegézésre ismét tetten érhető ezzel a szerzővel, de ez cseppet sem elkárhoztató, lévén dübörög a globalizmus, és az angol nyelv legalább fél évszázada lingua franca. A mai közép-kelet-európai társadalomnak sokkal közelebbi már az egykori Amerika prekariátus világa, mint távolabbi. Mivel ugyanúgy élünk, ugyanazt fogyasztjuk (fizikailag is és szellemileg is), mint a jenkik vagy angolok, az ő múltjuk félig már a miénk is.

A ma társadalmának egyre nagyobb szegmense szintén a főszereplők sztereotip „melós” ciklusába van zárva, amelyből nagyon nehéz kitörni: dolgozni kell, mert az élethez szükséges a pénz, de a nehéz munka fáradalmaira és szórakozásra gyorsan elveri a kapott keresményt, így viszont képtelen egyről a kettőre jutni. Végül lefújják az élet versenyét úgy, a delikvens még csak a rajtvonalon toporog. „Milyen szabad az ember, mikor nem kell dolgoznia. Csak ne lenne éhes!” – mondja George még a legelején, mint akit agyonnyomott Maslow piramisa.

A rendező az angolszászokra jellemző tapintatossággal nem is próbálkozik a néger szerepét játszó vendégművészt, Stubnya Bélát elmaszkírozni, ún. blackface-re. Ez igencsak dicséretes gesztus. Mindenki más – aki mondjuk itthon tanulta a színházi szakmát – bizonyára szó nélkül megtette volna. De Berzsenyi Bellaagh Ádám tudja, hogy elég rá utalni a beszédhanggal, nem lesz nagyobb a hatás, ha egy fehér embert talpig bekenünk sötét krémmel és kerek szájat rajzolunk neki. Egy igazi úriember akkor sem sért meg másokat, ha azok nincsenek jelen.

Magáról a darabról, mármint a fabulájáról nem érdemes részletesen írni, lévén realista alkotás, bárkivel megtörténhető szituációk váltják egymást deus ex machina nélkül. Ennek ellenére mégis lebilincselő, a végkifejletig tartó feszültségét fenntartani képes, lélektanilag hatékony előadásról lehet beszélni Budaörsön. A színházi világban a lényeg elsődlegesen sosem a látvány, hanem a mögöttes tartalom (nem hiába a legjobb politikai reflexiók a teátrum művészetén keresztül érkeztek mindig is). Ugyanis két atyafisággal rendelkező kosztos – egyikük hozzá gyártási hibából eredően szellemi hajléktalan is – a mindennapi megélhetésükért vívott harcának bemutatása csupán csak a külső máz.

A lényeg viszont a keserű valóságtól való romantikus elvágyódás egy fantáziált „seholsincs” világba (saját gazdaság), amire mint kiderül, szinte mindenkinek szüksége van. Minél rosszabbul megy a világ szekere, annál jobban. Elvágyódik a munkahelyi balesetben megrokkant takarító, Candy (Bregyán Péter), a lovászinas fekete Crooks (Stubnya Béla), de még a majorság vezetőjének kapcabetyár fiának (Dékány Barnabás) ifjú felesége (Páder Petra) is. A többiek pedig… Ők már rég elvesztették a lélek ellenállását a valóság felett, ezért észre sem veszik, hogy kegyetlenek: a kivénült kutyát kényelmi okokból lelövik, a friss ellés kölkeit anyagi okokból megfojtják, a kisebbségit emberi mivoltában gyalázzák, stb. Az emberiesség szélcsendjének ilyen ábrázolásáért Steinbeck még irodalmi Nobel-díjat is kapott 1962-ben.

Ezen írás felvezető mottójának elmaradása szándékos volt, lévén egy hosszú antik töredéket ismertetve szeretne e sorok műítész írója bemutatni, és abból levezetni meglátásait a Latinovits Színház elmúlt évekbeli munkájáról.

Jó ember, hallgass meg, figyelj, hátha úgy látod, mondok valamit.
Az ember természettől fogva gonddal teli élőlény,
és az élet sok fájdalmas dolgot hoz számára.
Gondjainak vigasztalására találta hát ki
ezeket; mert az eszünk, ahogy megfeledkezik saját dolgairól,
belemerül más szenvedéseibe, élvezettel átadja magát nekik,
s a végén egyúttal még tanul is valamit.
Mert nézd csak meg, kérlek, először a tragédiaköltőket,
mennyire hasznosak mindnyájan. Hiszen az, aki szegény,
amint megtudja, hogy Télephosz nála is koldusabb
lett, már könnyebben viseli el a szegénységét.
Akit valamilyen őrült betegség gyötör, megnézi Alkmeónt.
Ha valakinek a szeme beteg: Phineusz lányai vakok.
Meghalt valakinek a gyermeke: Niobé megkönnyebbülést ad.
Sánta valaki: nézi Philoktétészt.
Öregkorára balszerencsébe jut: látja Oineuszt.
Mert ha valaki meggondolja, hogy másokat
minden szerencsétlenség súlyosabban sújtott, mint őt,
kevésbé nyög a maga bajai miatt.

Timoklész 6. töredék ( Athénaiosz: A lakomázó bölcsek VI 233b)
Fordította: Bolonyai Gábor

A Budaörsi Latinovits Színház immár az ötödik évébe lépett, 2015 ősze óta pedig önálló társulattal is büszkélkedik. Ez idő alatt lehetősége volt e sorok körmölőjének, hogy szinte az összes előadást megtekintse és be is számoljon róluk, így véleményének konkrét fundamentumot tulajdonítson. Tényként kezelendő, hogy ebben a fél évtizedben tendenciózus növekedés volt tapasztalható, méghozzá minden egyes aspektusban. Ez a nyers megállapítás több, mind dicséret.

A rendelkezésre álló szűkös lehetőségek (ti. nincs önálló épülete a színháznak) feszültsége láthatóan a színházterem megjelenítésében vezetődött le: a díszletek bemutatóról bemutatóra impozánsabbak, ötletesebbek, a széksorok és a színpad pedig sokszor cserélt helyet vagy kombinálódott össze. Az amúgy mindig is Achilles-ínnek számító kellék és ruhatár szintén fokozatokat ugrott a kezdeti készletekhez képest. De ezek csak externáliák.

De színjáték létezik díszletek, épület vagy kellékek nélkül is; éppen ez adja a transzcendens jellegét. Vagyis szakember gárda és legfőképpen színészek nélkül nem létezhet. Nem lesz a gebéből paripa, ha aranyzablát kap! A lassan három éve fennálló budaörsi társulat pedig – maradva a lovas analógiánál – a kezdetekkor nem tűnt éppen egy lipicai ménesnek. Sok volt a szárnyát bontogató fiatal, és a sokat tapasztalt, de tisztes helytállásnál többet addig nem igazán nyújtó érett színész. Ez is megváltozott Budaörsön.

A fiatalok telivér aktorokká (és aktrixekké, ha már latinozunk) váltak, akik autentikusan interpretálják a rájuk testált karaktereket. A bőséges élettapasztalattal rendelkezők pedig egyre többször verik fel álmukból a Helikon illetékes lakóit. Mindannyian részt vesznek annak a varázslatos állapotnak a létrehozásában, amiről Timoklész szólott: segítenek megfeledkezni a mindennapok bajairól, akár úgy is, hogy a mindennapok bajait adják elő, ahogy mondjuk az Egerek és emberekben.

Nemcsak az Egerek és emberek nagy és buta Lennie-je okán invokáljuk most Ilyés Róbertet,hanem a Godot-ra várva miatt is, ahol egy lehengerlő Pozzót hoz ki magából. A társulatból nála tapasztalható a legnagyobb minőségi ugrás, amely exponenciálisnak érződik, de ehhez ismerni kell a bázis viszonyszámot is, amihez képest számolunk.

A társulat alakulása évében éppen Ilyés Róbert tűnt az egyik leggyengébb láncszemnek, erre a sajtónak való megnyilatkozásai is ráerősítettek. Egyszerű mezei színészként alakított, aki a kötelező minimumot is nehezen hozta; érződött játékán a begyepesedés, a fásultság, mintha akaratán kívül került volna a világot jelentő deszkákra. Belső motiváció nélkül pedig nincs színjáték, csak mimus.

Hogy mi okozta, rejtély, de lassan egy éve kifordult magából, és nem csupán szívből játszik, hanem a lelkéből is: kicsavar magából mindent, és mindezt meggyőzően és varázslatosan teszi. Ámulatosan hoz minden érzelmi megnyilvánulást és fő erőssége a kitörés. A gyenge láncszemből így erős oldalbástya vált.

Böröndi Bence viszont körelőnyre tett szert kortársaival szemben, még ha a verseny szoros is. Mintha George szerepét neki találta volni ki Steinbeck. Ugyan játékán – főleg a beszédén – érzékelhető még, hogy a revétlenítés még nem teljesen fejeződött be, de a sorjátlanítás már igen korán. Hiba nélkül hoz minden szerepet, és ha érzelmi megnyilvánulásra kerül sor, brillírozik. Viszont a köztes helyzetekben mintha takaréklángra kapcsolna. Ő még a két cunami hullámcsapás közötti apály idején gyűjti az erőt, míg Ilyés Róbert maga egy epicentrum. Nagyszerű ötlet és zseniális megérzés volt őket együtt szerepeltetni az Egerek és emberekben, mert egymás erejét képesek tovább fokozni.

Igen magasra emelte ismét tehát a lécet a Budaörsi Latinovits Színház önmagával szemben, és ahogy eddig megismerhettük őket, már készülnek a következő nagy ugrásra. Olyan darabokat visznek színre, amelyek egyre többet várnak el a színészektől, és ezt a társulat tagjai (eddig) sikerrel vették. Csak remélhetjük, hogy az intézet prominensei nem fújódnak fel a kevesebb kritikai éltől, és csobbantanak a langyos lábvízben, amire már nem egyszer volt példa. Nincs megállás: aki nem emelkedik, az bizony süllyed! Vagy, ahogy az angol közmondás tartja: a rolling stone gathers no moss.

John Steinbeck: Egerek és emberek

Rendező: Berzsenyi Bellaagh Ádám

Következő előadás: 2018. január 20. szombat, 19:00

Online jegyvásárlás