Robogjatok, parázs patájú mének – a költői sorokban nem szűkölködő Rómeó és Júliában is talán a legszebb mondat (legalábbis Mészöly Dezső fordításában). A titkon kötött nász elhálására türelmetlenül készülődő Júlia sürgeti így az idő múlását. Pikáns, erotikával fűtött helyzet. Láttam olyan előadást, ahol a színésznő az ágyat rendezgette, igazgatta közben, nehogy a bamba néző eltévedjen a szép szavak zengő erdejében. Zsigmond Emőke Budaörsön, a színpad szélén ülve mondja, mintha csak a szünetről visszatérő nézőket sürgetné a helyükre.

Berzsenyi Bellaagh Ádám, a Budaörsi Latinovits Színház korszerű és színvonalas előadások létrehozására törekvő művészeti vezetője kétségtelenül érdekesen tette színpadra Shakespeare szerelmi tragédiáját. Nemritkán ellenszegülve a szövegnek, a szituációnak.

A prológot Molnár Gusztáv mondja, némi iróniával mutatva be szép Veronaként a kopár díszletet, majd helyet foglal a nézőtéren, ahonnan mamlasz hercegként tér vissza. Aki egyébként élet és halál ura. A díszletet, amely két szinten lépcsősen elhelyezkedő, nyitható fehér panelekből áll, hárman is jegyzik: Sokorai Attila, Hegedüs Andrea, Hajdu Bence. A két szintet létra köti össze, az erkélyjelenet alatt megkönnyítve a szerelmesek közlekedését. Az egymásnak dühödött Capulet és Montague ifjak persze nem mindig használják ezt a kerülő utat. Inkább ugranak.

Pusztai Judit jelmezei többnyire világosan beszélnek. Júlia kurta szoknyát, néha kapucnis pulóvert visel, álhalálához hosszú fehér ruhát vesz, abban is temetik. A Montague fiúk az emeleten jól vasaltak, az alsó szintről kötekedő Capuletek lazábbak. A Tybaltot játszó Bán Bálint ujjatlan bőrmellényben kakaskodik, nyilván, hogy jobban érvényesüljön kisportolt válla, karja. Az ellenségeskedő fiatalemberek kültelki módon, késekkel gyilkolódnak. Valamilyen elv, rendszer, vezérgondolat nemigen fedezhető fel az előadásban, hacsak nem a hozzánk szólásnak, a mai néző megszólításának meglehetősen általános óhaja.

Ezzel együtt is van valami rokonszenves ebben a próbálkozásban. Tiszteletet érdemel az erőfeszítés. És szeretni lehet a színészeket. Zsigmond Emőke racionális, a halált szinte céltudatosan kereső Júliáját és Dékány Barnabás e. h. korábbi szerelméért bohócosan sóvárgó, majd Júliáért igazi tűzzel lán­goló Rómeóját, Spolarics Andrea erős vonásokkal rajzolt dajkáját, Ilyés Róbert elvakultan célratörő Capuletjét, Bohoczki Sára eleganciájával tüntető Capuletnéját, Chován Gábor zavartan udvariaskodó Párisát. De legjobban Székely B. Miklós Lőrinc barátját. A természet csodáit soroló monológja, amelyet a magasból, rejtőzködve, majd lefelé mászva mond el, ritka emlékezetes színházi élmény. A legjobb rendezői gondolat, hogy ő kapta a szerepet.

Az előadás végén a díszlet felfedi titkát. A fehér falak alatt rejlik a sötét kripta. A régebbi halottak tartóvasak között álldogálva töltik az öröklétet, Montague és Capulet, Mercutio és Tybalt együtt. Itt ígér a herceg intő szavára aranyszobrot a két halott szerelmesnek a két megtört atya. A békülési szándék jeleként ki-ki a másik gyerekének. Bizony csúnya dolog a viszálykodás.