Ugyanaz a helyzet az élettel, mint egy színdarabbal:
nem az a fontos, hogy meddig, hanem hogy hogyan játsszák.
(Seneca: Erkölcsi levelek, ep. LXXVII. 20.)

Nincs arról emlékfoszlány se, hogy a budaörsi színpadon, mióta a városban intézményesült a színjátszás (kezdetben a Budaörsi Játékszín, majd névcsere után a Budaörsi Latinovits Színház), próbálkoztak e volna abszurd drámával. A Latinovits prospektusok szerint ugyan két éve még tervbe volt Bertolt Brecht kaukázusi krétaköre, de rendre a fiókban maradt, mint lehetőség.

Hogy miért ódzkodnak a kevésbé impozáns, nagy múlttal és kulturális tőkével (még) nem rendelkező teátrumok az abszurd műfajtól, könnyen belátható: nem közönségcsalogató jelenségről van szó.

Jobban leterheli a közönség kognitív spektrumát, mint egy habkönnyű bohózat vagy egy izgalmas krimi, ezen felül kevésbé szívfájdító, mint egy tragédia.

Az abszurd drámában hihetetlen nagy a szóráskép, ha a szerző által szándékozott hatás sikerességét vesszük alapul. Az értetlenség, zavar, kényelmetlenség vegyes érzülete egy jó abszurdot nemhogy belengi, hanem teljesen be van vele nyakig pácolva. Igazán kifinomult ízlésűnek, rettenthetetlen színházrajongónak, vagy egyszerűen mezei csendes mazochistának kell lennie annak, aki a rendes színházi előadásoktól ennyire eltérő produkcióra szánja rá magát.

Ennek ellenére az a helyzet, hogy Samuel Beckett ezen munkája ott van a színháztörténet legnagyobb alkotásai között, egy nagybetűs klasszikus, ami olyan a férfinak, mint a katonaság, a nőnek a szülés: egyszer túl kell esni rajta az életben. Mert ez is művészet. És művészet nélkül ugyan lehet élni, de nem érdemes. Nélküle kevesebbet érne az ember; nemcsak a világról, hanem egymásról, önmagunkról is kevesebbet tudnánk.

Az abszurd dráma pszichológiai kezelés, és dr. Godot éppen Budaörsön rendel, még akkor is, ha a színpadon valójában sosem jön el.

A darab rendezője, Kovács Kristóf, a Latinovits Színház címzetes dramaturgja, akinek zseniális húzásai sokszor nemes fénytörést biztosítanak a budaörsi színpadnak, amelynek legnagyobb hátránya annak mérete.

Az idei színházi évadra szinte minden előadáson érződött az a kellemetlen feszengés, amit akkor érzünk, ha kinőttünk vagy éppenséggel túlhíztunk egy ruhát, és már nem természetes benne a mozgásunk. Ilyenkor a társulati brain stormingokból kicsapódó villámként érkeznek a jobbnál-jobb ötletezések, ügyes kivitelezések a dramaturgia részéről, amelyek sebporként hatnak a már húsba vágó öltözet kényes pontjaira.

A Godot-ra várva mindezt nem követeli meg, lévén kamaradarab, talán még egy üres autóbuszban is el lehetne játszani. Ezen felül éppen kerek 30 éve szerezte szakmáját a rendező úr Stockholmban, aminek diplomamunkája éppen a Godot-ra várva volt. Minden adott tehát, hogy a rekkenő hőséggel érkező nyárhoz egy igen szofisztikált, finomra csiszolt abszurd drámát kapjunk.

A bemutatón minderről meg is bizonyosodhatott a tisztelt publikum.

Hatalmas, bár szinte minden cikkírót magába szívó hibaörvény lenne magáról a darabról értelmező módon megnyilvánulni. Nincs is nagyobb baklövés, mint az abszurditást megmagyarázni, értelmezni, lévén éppen az ellenkezője adja az esszenciáját; ahogy a hülye embernek sem lehet a fejével gondolkodni vagy lehet kiismerni, lévén azért hülye, mert rendszertelen, illogikátlan, megmagyarázhatatlan dolgokat cselekszik.

Mivel az 1952-es ősbemutató óta nem tudnak egyetlen, egységes és általános képet adni a Godot-ra várváról, belátható, hogy nem az irodalmárokkal, színikritikusokkal, művészettörténészekkel van a baj, hanem a hozzáállásról.

Mert egyikük sem éli bele magát a szerző helyzetébe.

Beckett mindig is egy visszahúzódó alkotó volt, és hiába faggatták a Godot-ról, eltérő és megtévesztő válaszokat adott, így tőle nem várhatták a magyarázatot.

Például ki ez a Godot? Talán az Isten, hisz rengeteg bibliai utalás van a szövegben, sok az áthallás, a könnyen értelmezhető szimbólum, ha annak akarjuk vélni. De hamar elfeledkezünk arról, hogy az abszurdban éppen az a pláne, hogy annyi értelmezési szintje, jelentésárnyalata, kontextusa és végkicsengése van a cselekménynek, amennyit belelátunk.

Még a cselekményt sem szabad túlértékelni, mert az éppen annyira van neki, mint értelmes párbeszéde. A lét értelmetlenségén, az elidegenedett, kiismerhetetlen, térben és időben behatárolhatatlan, azonosíthatatlan helyzetben elhangzó beszédek ugyan értelmesnek hangzanak, de egyáltalán nem azok. Nem viszik előre a cselekményt (ha van egyáltalán olyan), elbeszélnek egymás mellett, nem arra válaszolnak, amire kérdeznek, és nem arra kérdeznek, amire kérdezni kellene az adott helyzetben.

A ráció és a dezorientáció pulzálva váltja egymást, sziszifuszi munkára késztetve a néző szellemei erejét és figyelmét. Mintha a tengerparti homokban építenénk várat: mire felépül a rendezetlenségből egy felismerhető torony, máris lemossa a következő hullám. Ez az abszurd, és ezért zseniális Beckett. És még hálásak is lehetünk neki, mert ugyan a kommunikáció nem éppen sikeres, de legalább felfogható értelmű mondatokat helyez a szereplők szájába, ezzel elhiteti a befogadóval, hogy értelmes jelenséget érzékel.

A hamleti mondat önti mindezt szavakba: „őrültség, de van benne rendszer.”

Nem hiába vannak a budaörsi előadás minimalista színpadán üres képkeretek! Tökéletes hasonlat: az értelmes nyelvhasználat adja az egyetlen értelmezési keretet a darabnak, miközben nincs tartalma, amit közrefog. Üres fecsegés az egész. Ezt néha a szereplők is belátják, mert a szerző kikacsint olykor belőlük.

Hiába keres a racionalizálásra törekvő emberi agy értelmet ebben a színjátékban, rendre ledobja az ékszíjat, amint fel akarjuk venni a fordulatszámot.

A Godot-ra várva egy színházi Rorschach-teszt: mindenki azt lát bele és úgy magyarázza meg, ahogy neki jónak tetszik. Nincs univerzális elemzése, csak a nagy tekintélyre jutó szakértők kiverekedett interpretációja, amikkel teletömik az irodalmi tankönyveket.

Az abszurd dráma amorf és megfoghatatlan, síkos kígyóbőre van, ami nem engedi a hosszas szorítást. És Beckett eme munkája a műfaj egyik legjobbja. Megdolgoztatja az agyat, nem úgy, mint egy szórakoztató komédia, amit nem szükséges nyelés előtt megrágni.

Nincs is felemelőbb hangulat egy színházi (ill. mozi) előadás után a hazafelé baktató tömegben hallgatni mások véleményét, értelmezését arról, mit is láttunk az előbb. Ahány ember annyi vélemény. És ez is művészet! Nem csak a szórakoztatás, a hangulatkeltés, az öröm- és bánatkönnyek kicsikarása. Az agytekervények megcsikorgatása is az.

A budaörsi előadás is szellemileg igencsak nehéz, mivel a színészek igencsak meggyőzően adják elő. Székely B. Miklós szinte bohóc jellemre fordítja Didit (Vladimir), Tóth József az ő Gogo-ját (Estragon) pedig még az indulás előtt kisiklott értelmiségire, aki apoteózisát a kocsmaasztalnál találta meg.

Ilyés Róbert mintha Pozzo-nak született volna, talán éppen ez adta azt a túlbuzgó önbizalmat, hogy félelmetessé tegye a karaktert, ami szokatlanná tette a szerepet.

Böröndi Bence és Bohoczki Sára kapta a kevesebb szöveggel rendelkező Lucky-t és a küldöttet. De ne tévesszen meg minket a szöveg hossza; az összefüggéstelen, kohéziómentes kommunikáció megtanulása és előadása nehezebb, mint az értelmes párbeszédeké.

Ugyan az évad utolsó bemutató előadásait a könnyedség és a lengeség szokta uralni országosan, de a Latinovitsban nem kegyelmeznek se a nézőnek se a színészeknek. Teszik mindezt azért, hogy repertoárjuk bővüljön és olyat hatást tegyenek a nézőkre, amire nem nagyon kondicionálta őket.

Éppen ezért tud a budaörsi Godot-ra várva szellemileg építőjellegű lenni és emlékezetes.