Shakespeare Rómeó és Júliáját nem könnyű manapság úgy színre vinni vagy celluloidra venni, hogy az alkotást ne érintse meg a giccs szele. Ma talán Shakespeare is inkább musicalnek írná meg a veronai szerelmespár történetét, ha megírná egyáltalán. Nem mintha az emberek nem lennének ugyanúgy szerelmesek, mint a reneszánszban, csak ennek művészi kifejezési formái változtak. Ma nincsenek Walter von der Vogelweidék, vagy ha vannak is, leginkább dilettáns költőknek nevezzük őket. Épp ezért a Rómeó és Júliakortárs adaptációinak valamilyen szinten erre a problémára reflektálva kell a shakespeare-i anyaghoz nyúlniuk, hogy az ne fulladjon giccsbe. A filmesek közül különösen jól teszi ezt Baz Luhrmann, aki Rómeó + Júliájában modern környezetbe helyezi a sztorit, és nem átall giccsesebbnél giccsesebb megoldásokkal operálni, miközben éppen ezáltal reflektál az emlegetett problémára. A drámát korhűen megjelenítő 1968-as Zeffirelli-film viszont mai szemmel nézhetetlen giccs, mert reflektálatlanul kínál számunkra egy már kikopott szerelemeszményt.

Berzsenyi Bellaagh Ádám legújabb rendezésében jól ráérzett erre a problematikára, és Luhrmannhoz hasonlóan éppen a felfokozás, a szándékos giccsbe fordítás révén tudta érvényesen ábrázolni a szerelmet. A darab elején Rómeó még Rozáliába szerelmes halálosan, Dékány Barnabás megformálásában egy szál rózsával lép be a színpadra, és egyszerűen nem bír magával, majd’ eleped a szerelemtől: futkos, lefekszik a színpadra, kiabál. Erre a játékra mondjuk azt, hogy színpadias: vagyis túlzó, feltűnést keltő. Csakhogy a színpadiasság itt szándékos, és épp ettől válik hitelessé a játék, mert itt egy színpadias szerelmet ábrázolnak. Már csak azért is színpadias, mert Júliát meglátva Rómeó azonnal átadja Rozáliát a feledésnek, úgyhogy gyaníthatjuk, hogy nem lehettek túl mélyek az érzelmei.

A két felvonás eltérő képet mutat: míg az elsőt a komikus elemek túlsúlya jellemzi, addig Mercutio és Tybalt halála után hirtelen átfordulunk tragédiába. Az első felvonás nagy részében a közelgő rettenetet főként Tybalt alakja jelzi előre, hiszen a Montague és a Capulet család szolgáinak összecsapása egy pillanatig sem vehető komolyan. A heves vérmérsékletű Tybalt azonban már Rómeó látására éktelen haragra gerjed, dúl-fúl, és csak azért némul el, mert a Capulet-klán feje leinti. Bán Bálint Tybaltjából folyamatosan tör elő a harag és a rosszindulat – tegyük hozzá, kiváló alakítást láthatunk. Ez az alakítás segít abban is, hogy ne legyen túl éles a kontraszt a két rész között.

Ilyés Róbert állandóan kitörni kész Capuletet játszik, és a kitörés Júliával szemben meg is történik: nadrágszíjával rontana rá lányára, de az ostorozás végül elmarad. Spolarics Andrea magától értetődő természetességgel hozza a dajka szerepét, humoros alakítást nyújtva, ahogy Székely B. Miklóst is szívesen látjuk a kissé szórakozott Lőrinc barátként és lerongyolódott patikusként. Ki kell még emelnünk Böröndi Bencét, aki Benvolióként szinte folyamatosan jelen van a színpadon, hasztalan próbálván csitítani a kedélyeket. A legfontosabb persze, hogy összeillő Rómeót és Júliát lássunk, Dékány Barnabás és Zsigmond Emőke párosa pedig nagyon jó választás. Az első felvonásban mindketten jól ráéreznek a szándékosan túlzó játékmód szükségességére, a másodikban pedig klasszikus tragédiai alakítást láthatunk tőlük. Zsigmond Emőke különösen összetett, szép alakítást nyújt, és nincs férfi, aki maga is bele ne szeretne egy kicsit.
 

Bóbis László friss, izgalmas koreográfiával dobja föl az előadást. Mindjárt az első csetepaté humorosan kivitelezett, mintha csak egy Bud Spencer-filmet látnánk Bud Spencer nélkül. Capuleték bálján természetesen modern diszkótánc megy; amikor szöveges jelenet következik, lelassul a mozgás – kúl megoldás ez is. Mercutio, Tybalt és Rómeó összecsapása azonban már nem tűr tréfát: folyik a vér rendesen, fetrengenek a haldoklók, bár azért ne Tarantinót képzeljünk el.

Berzsenyi Bellaagh Ádám díszletben a teljes minimalizmust választotta: csupasz színpad, amelynek a hátsó fele vízszintesen két részre oszlik, ily módon három tér ad módot a játékra: a színpad elülső fele, az emelt színpad, illetve az emelt színpad alatt kialakuló zárt tér, amely csak az előadás végén nyílik meg. Mondanunk sem kell, hogy az erkélyjelenethez tökéletes elrendezés, de más jelenetekben is ügyesen használják ki az osztott színpad lehetőségeit. A díszlet hiánya egyáltalán nem kelt hiányérzetet: ezt a Rómeó és Júliát nem is tudjuk és nem is akarjuk korhű reneszánsz díszlettel és jelmezekkel elképzelni. Nem csak a színpadot, a nézőtér lehetőségeit is kihasználják: a Júliát megleső Rómeó a széksorok között szaladgál, Lőrinc barát pedig egy létráról mászik le közénk. Az előadás végén megnyílik az addig rejtve maradó zárt tér: előbb Júlia halottas szobája lesz, ahol árnyjátékként láthatjuk a tetszhalott lány megtalálását, majd Capuleték családi sírboltja, ahol az igazi tragédia lezajlik.

Berzsenyi Bellaagh Ádám – habár Mészöly Dezső ma már kissé ódon fordítását használja – sikeresen teszi maivá, ezáltal közelebb hozza hozzánk Rómeó és Júlia történetét. Lendületes, fiatalos előadás, ami különösen a legújabb generáció számára ajánlható, hiszen számukra is könnyen befogadható módon tálalja a shakespeare-i drámát.