Online jegyvásárlás

Nem kell két kéz ahhoz, hogy megszámoljam, hányan tudnak igazi nagyszínpadi előadást rendezni itthon. Nem mintha akkora mutatvány lenne fizikailag telipakolni bármekkora teret: izgő-mozgó díszlettel, füsttel-vízzel, statisztériával; a szemet etetni könnyű, és kevésbé tehetség, mint inkább pénz kérdése. De az előadás csak akkor "mozdul meg", ha a rendezői energia be tudja lökni, és aztán tudja tolni is, egészen az utolsó percig. Na jó, optimális esetben persze besegít minden: a színészek, meg a fentebb említett tárgyak-kellékek, de még a világítás, a zene, a mozgás is. De rendezői energia nélkül nem megy.

Aztán hogy a rendezői energia mi nélkül nem megy, ez már bonyolultabb probléma; a tehetség egyszerű válasz, de nem elégséges. Bár úgysem erről akarok beszélni, annál is kevésbé, mert amiről írok, az nem nagyszínpadi előadás, hanem sokkal kisebb, mondjuk kamarának.

Budaörsön, a Latinovits Színházban Alföldi Róbert rendezte Lev Tolsztoj darabját. Alföldi az egyike azon keveseknek, akik bírják ezt a bizonyos rendezői energiát; neki rengeteg van belőle, és akkor is mozdul, ha nem nagyszínpadon dolgozik. Akkor - mint most - belepréselődik a sokkal kisebb térbe, és képzelhetni, micsoda koncentrációt hoz létre ott. Ülünk, mintha kuktafazékban...

Négy oldalról üljük körbe a feszültséget. Magasan, telítetten indul az előadás, csupa veszekedés, zsörtölődés, defektes kapcsolatok, pedig még nem történt semmi. Radnai Annamária fordítása finoman készséges és rugalmas: a helyszín például lehet orosz világvége, de akár nálunk is, a figurák lehetnek bármely paraszti vagy inkább zárt, szűk világ szereplői, és még az idősík is tágas, Tolsztojtól napjainkig.

Idős, beteg, mogorva gazda, fiatalabb feleség és még fiatalabb, energikus és érdekvezérelt béres - sablonos háromszög a kiindulópont, és a sztori a továbbiakban sem tartogat váratlan, soha nem látott fordulatokat. De nem is a történet itt a lényeg, bár meg kell jegyezni, hogy nagyon rendesen el van mesélve, Alföldit újabban - tán épp a tér összeszűkülésével összefüggésben - erősen foglalkoztatják a jól elmesélhető történetek. Hanem itt és most a figurák viszonyaira és belső történetére - jellem- és sorsváltozásaira - érdemes figyelni, erre terel bennünket a színészi játék mellett a rendezői energia is.

Amiből, mint mondtam, rengeteg van, és az mind belesűrűsödik ebbe a szegényszínházi játéktérbe, amely valóságos útvesztő a rengeteg asztalféleség, ülőbútor, emelvény és járás miatt. Ez az eklektika is arra való, hogy a szereplők a legváltozatosabb irányokból toppanjanak be a térbe, sőt, betoppanás nélkül, kívülről, a hátunk mögül, a paraván mögött láthatatlanul is jelen legyenek a játékban.

Bűn és bűnhődés - ez a két kulcsszó: itt bűnöket követnek el, ölnek, csalnak, hazudnak. Egyetlen célja van mindenkinek, egy csöppnyi boldogság, ami az egyiknek szerelem, a másiknak szeretet, a harmadiknak kicsivel több jómód, a negyediknek béke lenne, ha jutna. Ez mozgatja a szálakat ott, a világ végén is, mint mindenütt másutt, csak ott, ebben a távoli - mondjuk, épp orosz - kis faluban szűkös a mozgástér, hamar jön büntetés és bűnhődés a bűnre. A rossz természetű gazda ronda halált hal, az özvegyen maradt feleség boldogsága a béres szeretővel pillanatnyi, mert a háznál élő mostohalány is bejelenti igényét a közel s távol egyetlen férfira.

Alföldi rendezésében Tolsztoj - aki az 1880-as években, vagyis erős istenes fordulata kellős közepén írta ezt a művét - Dosztojevszkijbe hajlik; monumentálissá nőnek az indulatok, a játszó személyek szenvedése kiárad a körben ülő nézők felé, és fölcsap a szürkés-koszos, festőfóliából tákolt, alacsonyra engedett "égre" is. Szinte tapintható a figurákban munkáló szenvedély és bűntudat - kiben mi, de olykor egyszerre mindkettő -, és voltaképp hosszan fenyeget robbanással minden egyes jelenet.

A történet centrumában a fiatal béres, Nyikita áll, aki cselédből hamarosan gazdává válik, és hiába a szülői intés, "rossz útra tér". A szülői intés maga is ellentmondásos: az anyjának egyszerűen nincsen viszonya sem erkölccsel, sem Istennel, csak a praktikus haszonnal, az apjának épp fordítva, csak az Isten parancsol. Nyikitát a főiskolás Brasch Bence játssza, szelídség és agresszió között csapódva lavíroz ügyesen, hitelesen a bűnhődésig. A gazdasszony Balsai Móni, aki a szenvedély és féltékenység csapdájából nem tud kimászni, semmi "műparasztos" rátét nincsen, kortárs modern nő ez, itt is sétál sokszáz belőle az Oktogonon.

Spolarics Andrea a fiú anyjának szerepében afféle földhözragadt ősgonosz; na, ilyeneket képzelünk tényleg a világvégi falvakba, ők kormányozzák élet és halál közt a közösséget, Isten bocsásson meg nekik. Gyors beszéd, zsigeri őszintétlenség - Spolarics remek. És jut egy pompás jelenet a férjét játszó Ilyés Róbertnek is: ugyancsak zsigerből támad föl benne az Isten-félés és a morál, és hátat fordít a bűnös famíliának.

Bohoczki Sára a sánta mostohalányt játssza, kissé keskenyre véve a karaktert és túlzottan tapadva a sántaságához, míg a gyerekszereplő, Palugyai Sári nagyon is összetett, baljós, szomorú felnőtt sorsot sejtet a kisebbik lányban. Kisebb szerepben némi huncutság is villan Székely B. Miklós játékában, Bregyán Péternek csak egy szenvedős halál jut, Páder Petrának az angyali és persze megcsalt jóság, Tolsztoj szerette az ilyent...