Történetünk testről és lélekről szól, színészekről és civilekről (a színészek hívják így a nem-színészeket), színházról és hírnévről – továbbá magáról az életről, ami, mint tudjuk, szexuális érintkezés útján terjedő, gyógyíthatatlan, halálos nyavalya. De, még mielőtt kórlapunk végére pont kerülne, az élet számtalan érdekességet terít elénk. Ilyen például a szerelem – és ilyen az öregedés is; de talán az a legérdekesebb, hogy utóbbi olykor nem vet gátat előbbi elé.

Főhősünk – egye fene, nevezzük így – egy testben öreg, lélekben örökifjú színész, akihez egy szép napon beállít egy testben fiatal, lélekben kissé agyonstrapált lány; és, ahogy az ilyenkor lenni szokott, azonnal minden a feje tetejére áll. A színészt megszédíti a szerelem – és egy-két, ezzel összefüggésben leadott ökölcsapás; a lányt megszédíti a hírnév és a csillogás esélye; vagyis adva lenne minden a totális és visszavonhatatlan katasztrófához – de ez nem egy ilyen történet...

Ahhoz túl szelíd, túl bölcs, és, főként, túl önironikus. Olyan, mint a színház és a színészek – legalábbis amilyennek látni szeretnék magukat; és olyan, mint maga az élet, illetve az életnek lennie illene.

Azért persze az sem véletlen, hogy a címében minden antik istenek legfélelmetesebbikét idézi meg, akihez képest Mars, a hadisten egy kisfiú a homokozóból, Jupiter, a főisten, legfeljebb regionális középvezető, a bölcs Minerva pedig buta liba: ő az, aki nélkül így-úgy ellennénk, sőt, talán nyugodtabban is élnénk, csak magunk sem tudnánk, hogy minek. A neve Vénusz.

Az előadás a Budaörsi Latinovits Színház és az Orlai Produkciós iroda együttműködésében jött létre.