Parti Nagy Lajos zenés-táncos huszerettjét január 5-én mutatja be az egri Gárdonyi Géza Színház. Az operett-paródia első alkalommal kerül színpadra monodrámaként Szegvári Menyhért rendezésében, a címszerepben Nádasy Erikával.

Ibusárban, a kisvárosi megállóhelyen dolgozik és egy másik életről álmodozik Sárbogárdi Jolán. Operettet, sőt operetteket ír. Mígnem egy "harisnyaszomorú, ám végzetes, őszi nap" éjszakáján Sárbogárdi Jolán föllázad, az ibusári szürke valóság és a habos-tüllös vágyvilág reménytelenül összegabalyodik…

Részvét nélkül nincs művészet
Parti Nagy Lajos mesél az Ibusár című huszerettről, melyet január 5-én mutat be az egri színház.

- Hogyan született az Ibusár?
1990-ben írtam egy lányregény paródiát, A test angyala címmel, amelynek Sárbogárdi Jolán volt a fiktív szerzője. Később e köré a figura köré írtam egy „huszerettet” a rádió egy meghívásos pályázatára, ez lett az Ibusár. A debreceni színház elkérte tőlem a szöveget, kicsit átdolgoztam, megindult a történet színpadi karrierje. Az egri már a 15. vagy a 16. bemutató lesz. Az érdekessége az, hogy először jelenik meg az írás monodrámaként a színpadon, ami hozzám nagyon közel áll. Az eredeti ötletem is az volt, hogy a főszereplő tudatában, képzeletében játszódik a történet. Ezért nagyon örültem a megkeresésnek, hogy írjam át az egri színháznak a művet egy hangra. Ott leszek a januári bemutatón!

- Kicsoda Sárbogárdi Jolán?
Ma már azt mondom: mindig az a színésznő, aki éppen játssza.
- Miért „kellett” megírnod?
Kilenc évig voltam a Jelenkor szerkesztője. Valamelyest megismertem azt az embertípust, mely az írásért életét és vérét is adná, anélkül, hogy felismerné, nem ért hozzá. A dilettánsokról van szó, az irodalom esetlen, tragikomikus peremfiguráiról, akik nagyon el akarnak mondani valamit, de nagyon rosszul írnak.
Ahogy öregszem, egyre többször megkérdezem magamtól: egy jó író több és jobb érzelmet is birtokol másoknál csak azért, mert ügyesen bánik a nyelvvel? A válaszom egyre inkább: nem. Az évek során ezek a kedves és reménytelen dilettánsok egyre közelebb kerültek a szívemhez. Egyrészt, mert valahol mindnyájan dilettánsok vagyunk az életben. Másrészt valamire való irodalom soha nem volt meg a megalázottak és megszomorítottak sorsa iránt érzett őszinte részvét nélkül. Részvét nélkül nincs művészet. A tökéletes és sikeres hősöket meghagyom a ponyvaregényíróknak.

- Minden írásod tele van nyelvi viccekkel.
Az Ibusár is – ennek ellenére a történet maga nagyon szomorú.
Az életben is minden tragikomikus. Az a nyelvi képződmény érdekel, ahol tragikum és komikum együtt van jelen. A katarzis mindig ilyen határhelyzetekben jön létre. Ezzel az előadásokon is szembesülnek a nézők: sokszor megélik azt az állapotot, hogy sírhatnékjuk van, de közben kibuggyan belőlük a nevetés, vagy éppen fordítva.
Persze eszemben se volt szegény Sárbogárdi Jolánt kinevettetni. Irónia nincs meg önirónia nélkül. Hiszen, leegyszerűsítve, Flaubert után: Sárbogárdi Jolán én vagyok.