Bodolay Géza világvégét vizionál a színházi életben. Ennek érzékeltetéséhez színre vitte Schimmelpfennig Az állatok birodalma című darabját. Egerváron láthattuk, a kecskeméti Katona József Színház és a Zalai Nyári Színházak Kht. közös produkciójaként.

Persze lehet, hogy amit elénk tártak, az nem is a világvége, hanem a mindennapi szellemi, erkölcsi romlás pontos leltára. De akkor jaj annak, aki ma Thalia szekerét tolja.
Bodolay Gézát nem lehet avval vádolni, hogy lineáris szerkezetet választott volna mondandójához. A darab minimum három rétegből épül. Az egyik a való élet, a színházi közeg, öltözői tükrökkel, lemeztelenítő zuhanyzóval. A másik kettő egy-egy általuk bemutatott darab: a hat éve, unalomig játszott Az állatok birodalma, valamint a Dolgok kertje, aminek épp mostanság osztják a szerepeit. A két darabra persze leginkább azért van szükség az előadásban, hogy általuk érzékeltetni lehessen azt a kiszolgáltatottsággal, megalkuvással és görcsös bizonytalansággal terhes légkört, ami a színfalak mögött megüli az egész társulatot. Új vezetőség érkezik ugyanis, leveszik a régi, már gyűlöletig unt, ám mégis biztonságot nyújtó darabot, s nem tudni kivel tárgyalnak majd új szerződésről.

Az előadás konstrukciója hagymahéjként épül, amelynek rétegei nem olvadnak egykönnyen egységgé. Rendre széthullanak és új rendbe fonódnak, összerakni nekünk kellene, de nem az értelmünkkel, inkább az érzeteinkkel. Az első beidézett darabban állatokat formálnak a színészek, Zebrát, Oroszlánt, Antilopot, Vadmacskát, Marabut, ezeknek még legalább van karaktere, jelleme (már amilyen), a köztük dúló hatalmi játszma, az új erősorrend kimunkálása a színházi léten túlmutató viaskodást hivatott felmutatni. Az új darab, a Dolgok kertje azonban már tárgyakká zülleszti a játszókat, ráadásul a kommersz fogyasztást (ki)szolgáló, s egyben annak kiszolgáltatott tárgyakká. A Tükörtojás, a Pirítós, a vörös masszát ürítő Ketchupos flakon meg a Borsdaráló zombiként teljesíti a drámapályázaton győztes szerző lila instrukcióit. Nincs valós szerep, legfeljebb egymás meghágása, ez már az abszurd birodalma.

De a színészek valós élete sem tartalmasabb, manír, kicsinyes sunyiság, közömbösség, középszerűség uralja a közeget. Tunya ötletekkel próbálnak érvényesülni, mindenáron kitűnni a többi közül. Itt nagyobb dráma egy letört köröm, jobban leköti a gondolatokat, hogy valakit nem ismernek fel a folyosón, mint hogy az egyik színésznőnek gyermeke született, akiről lemond a karrierje érdekében. Mindehhez agyonhasznált, unalomig koptatott örökzöld melódiák foszlányai szolgálnak aláfestésül.

A színészeket a végén azért jól megtapsoltuk. Nem lehetett könnyű önmaguk rosszabbik formáját alakítani. Az egész előadás valahogy kevesebbet mutatott, mt ami gondolatilag kihüvelyezhető belőle. A közönség – benyomásaim szerint – nem nagyon élvezte a produkciót, legalábbis erre utalt a szünetben megcsappanó létszám. Pedig aki félidőben hazament, az esélyről is lemondott, hogy valamiként összerendeződjenek benne a felvett szálak. Persze akadnak jó páran, akik nem is rejtvényt várnak egy színházi esttől.