— Sándor Anna több szerepet is eljátszott már a Harag György Társulat színpadán, de nem sokat tudnak róla a nézők. Kérem, meséljen egy kicsit önmagáról!

— 1990. november 2-án születtem, Sepsiszentgyörgyön. A Mikes Kelemen Főgimnáziumban végeztem tanulmányaimat, matematika-informatika szakon érettségiztem. Kilencedik osztálytól az iskola diákszínjátszó csoportjában, az Osonó Színházműhelyben tevékenykedtem. Ez a négy év jelentette a színházzal való kapcsolatom kezdetét, az ottani tapasztalatok indították el bennem azt a kíváncsiságot, ami a mai napig meghatározza a színházhoz való viszonyomat. Az intenzív színésztréningek, a személyiségfejlesztő foglalkozások, egy színházi előadás létrehozása, több mint kétszáz alkalommal való lejátszása, utaztatása, mind-mind olyan élményeknek bizonyultak, amelyek egyenes ágú következménye lett, hogy felvételizzek a színművészetire. Szerencsére a döntésemben a családom is teljes mértékben támogatott, így kerültem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakára, ahol előbb elvégeztem a hároméves alapképzést, majd a két év mesterit is.

— Zalányi Gyula személyében olyan osztályvezetőm volt, aki fontosnak tartotta, hogy menjünk, tapasztaljunk, vegyünk részt minél több külsős munkában. Ahogy ő fogalmazott: repüljünk ki nyugodtan a fészekből, de aztán térjünk vissza, és osszuk meg tapasztalatainkat az otthon maradtakkal. Az első kihelyezés a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznál volt, a Szophoklész: Trakhiszi nők című előadásban egy kisebb szerepet kaptam, de nagyon fontos volt megtapasztalni azt, hogy milyen egy kőszínházi produkcióban részt venni, milyen az, amikor azokkal a színészekkel dolgozom, akiknek a játékán tulajdonképpen felnőttem.

— Ezek szerint a görög dráma nem jelent újat az ön színészi pályáján.

— Ha ez azt jelenti, hogy volt már alkalmam vele foglalkozni, akkor igen, fogalmazhatunk úgy, hogy nem jelent újat. De minden új produkció teljes mértékben új kihívás is. Nincs két egyforma előadás, két egyforma próbafolyamat, két egyforma szerep, két egyforma rendező stb. Az egyetemi évek alatt, az osztályon kívüli munkákban való részvétel viszonylag hamar szembesített azzal, hogy mindig nulláról kell kezdeni.

— Hogyan került a Harag György Társulathoz?

— Két éve kaptam szerződési felkérést a színház vezetőségétől, én pedig éltem a lehetőséggel. Kezdő színészként nagyon sokat jelent az, hogy egy színház megelőlegez egyfajta bizalmat, és szabad utat ad ahhoz, hogy az egyetem után az ő előadásaiban tanuljak és fejlődjek tovább. Jól érzem magam Szatmárnémetiben, fontos az, hogy van lehetőségem dolgozni, tapasztalni, olyan szerepekben kipróbálni magam, amelyek elég nagy rizikófaktorral rendelkeznek.

— Az Antigoné igazán embert próbáló feladat, egyszerre kockázat és nagy lehetőség számomra.

— Antigoné, már a maga valóságában is egy fiatal lány volt, igaz, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt. Hogyan viszonyul ennek megjelenítéséhez egy mai lány?

— Az Antigoné problematikája örök érvényű, hiszen azok a kérdések, amelyekkel foglalkozik, ma is felmerülhetnek. Hála a jó Istennek, nincs személyes kötődésem a darabbeli konkrét szituációhoz, mégis, amikor próbákon megérzi a színész, hogy milyen lehet az a fájdalom, ami egy testvér elvesztésével jár, akkor létrejön egyfajta időtlenség, és már rég nem számít, hogy mikor íródott a drámai szöveg. Ezek emberi dolgok: nem kontinenshez, nem színházi kultúrához, nem korhoz kötöttek.

— Most egy olyan színpadi világ részese, amit a valóságban még részben sem tapasztalt?

— Ha csak azt tudná a színész eljátszani, amit már tapasztalt, akkor eléggé korlátozva lenne a művészete… Most is éppen próbáról jövök, kérdések kavarognak a fejemben, ezekkel küzdök naponta. Az Antigoné tulajdonképpen azóta épül bennem, amióta először elolvastam a szophoklészi szöveget. Az, hogy egy rendező választása erre a darabra és erre a szereposztásra esik, az már csak ráadás. Onnantól pedig nincs megállás. Az ember folyamatos készülődésben van. És ez nem ér véget ott sem, hogy bemutattuk, nem ér véget ott sem, hogy esténként lemegy egy-egy előadás. Ez egy folyamat, és az az izgalmas, hogy még akkor sem ér véget, amikor egy előadást levesznek műsorról. Azon tapasztalatok által, amelyeket megéltem a próbafolyamatban, ha csak picit is, de más emberré váltam én is. Egy ilyen kérdés, mint például egy testvér eltemetése, ami a civil életemben nincs napirenden, az előadás által fontossá válik, lehetőségem van megélni, innentől pedig már valahol a részem.

— A színpadról lehet kapcsolatot tartani a nézővel?

— Szerintem lehet, és úgy gondolom, hogy kell is. Nem hiába van két komponense a színházművészetnek: a nézők is játszók. Az nagyon jó érzés tud lenni, ha sikerül a nézőt játszóvá avatni. Természetesen nincs minden előadásnak olyan formája, amely megengedi, hogy színészként például nyíltan a nézők szemébe nézzünk, és lássuk, hogy benne vannak-e a közös játékban, vagy esetleg teljesen kívül maradtak, és épp a másnapi ebéden gondolkodnak. Mégis úgy gondolom, hogy formától függetlenül, érzékenynek kell lenni a nézőre. Meg kell találni a közös hangot a nézőkkel, hiszen nekik csináljuk. Történhet bármilyen „csoda” a színpadon, ha nem jut el hozzájuk, értékét veszti.