Rendezői jegyzet az előadáshoz



Végtelennek tűnő idők óta, korai gyermekkoromtól fogva, az én agnosztikus, ennek ellenére spirituális hallásomat mindig felzaklatja a Rekviemek hatalmasan lenyűgöző zenéje. Ez a halotti mise, amely a holtakat végső megnyugvásuk felé kíséri, a legnagyobb zeneszerzőket ihlette e rendkívüli, kísértetiesen szép kompozíciók megalkotására, melyeket máig hallgathatunk.

Számomra lenyűgöző, mi indította e művészeket arra, hogy legkimagaslóbb alkotásaik közé emeljék e szerzeményeket: a Halál, az elmúlás, a veszteségek indítanak e végső gesztusra, amely az elmúlt létet ünnepli.

Így adódott, hogy néhány hónappal ezelőtt, amikor tanúja lehettem a zűrzavaros útnak, amelyen világunk éppen elindult, úgy éreztem, itt az alkalom egy olyan előadás megalkotására, amely a veszteségről, az örökre elmúltakról szól.

Ezzel egyidejűleg azt is érzem, hogy a rejtett vagy eltűnt dolgok ellenállhatatlan vágyat támasztanak arra, hogy mindig keressük őket. Az ember megszületik, szerelmes lesz, meghal. De hogyan éli végig mindezt? Miként ünnepli az ismert és ismeretlen dolgokat egyetlen ölelésben?

A rekviemek ezt keltik életre bennem: mindannak a megünneplését, ami elmúlt, és mindannak, ami marad.

Ebből kiindulva – Fauré, Bach, Mozart, Górecki és sok más kiváló szerző nagyszerű zenéjére –egy megható és erőteljes, olykor egyenesen mulatságos színpadi táncot hozunk létre, egy ódát, mely az élethez és elveszített dolgainkhoz szól.

 

Dominique Serrand