Elvehetnek tőlünk mindent: hivatást, szerelmet, meg nem született gyermeket, élethez való jogot, de ezt az egyet nem.
Hol a rendszernek, hol politikai érdekeknek, néha a házastársunknak, vagy éppen a főnökünknek, de az sem ritka, hogy nemes egyszerűséggel csak a körülményeknek vagyunk kiszolgáltatva, oly módon, hogy az ellen bármennyire is szeretnénk, nem tudunk semmit tenni. Harcolni, azt lehet. Foggal-körömmel kapaszkodni mindenbe, ami még a felszínen tart, azt is lehet. Imádkozni az Jóistenhez pedig nemcsak lehet, de kell is…
Visky András darabja, túllépve a romániai diktatúra végnapjain, általánosságban azt feszegeti, hogy mi, emberek ritkán vagyunk igazán szabadok.

A történet egy kicsit különc színésznőről szól, „aki ellenséges propagandát folytat gyermekek és felnőttek körében, nyilvános színházi előadások formájában”. Utcaszínházat játszik a kis koszosoknak, az utcán tengődő, éhező gyerekeknek, szerelmi szálak fűzik egy bizonyos „M. R. köztiszteletnek örvendő alezredes fiához”, akivel a szülői tiltás ellenére házasságot köt, állapotos lesz, majd tisztázatlan körülmények között elvetél. A Ceauşescu-diktatúra ügynökei követik a Lányt, jelentéseket írnak róla, magnóra veszik, amikor szeretkezik, halálba üldözik a szerelmét.

A dráma születésének apropójául 2008-ban a budapesti Nemzeti Színház felkérése szolgált. A részt vevő szerzőknek a tízparancsolat egy-egy igéjéből kellett kiindulniuk és drámát írniuk. Visky András kolozsvári drámaírónak a Ne lopj! parancsolat jutott, melynek alapján született meg a Pornó – Feleségem története című dokumentumjáték, amit a Szatmárnémeti Északi Színház felújított épületében, romániai ősbemutatóként vitt színre maga a szerző.
A bemutatóra a SzatmART – Művészet Szatmárban, Szatmár a művészetben nevű rendezvénysorozat záróeseményeként került sor.

A hetedik parancsolat értelmezéstörténete túlmutat a tárgyak, anyagi javak eltulajdonításán, hiszen az emberrablásra, a személyi szabadság korlátozására, valamint a plagizálásra, egymás szellemi értékeinek elrablására épp úgy vonatkoztatható.

A cím hallatán elsőre azt gondolhatjuk, hogy a házasságot védő parancsolatot dolgozta fel a szerző, ám az előadásból kiderül, hogy a Pornó csak a fedőneve az ügynöki jelentésekben szereplő, megfigyelt színésznőnek. Ahogy manapság a bulvársajtó sajátossága, hogy egy jó címmel bármi eladható, a színház világában is egyre működőbb, hogy egy ilyen hangzatos, már-már zavarba ejtő cím bevonzza a közönséget. Így történt ez a szatmári bemutató estéjén is.

A főszereplő, aki – a szerző jellemzése szerint – „okos, erős, törékeny, egy kicsit flúgos, szélsőséges érzelmekre képes, kiszámíthatatlan és minden mozdulatában elbűvölő nő”, az előadás kezdetén valódi szerelemmel vall szakmájáról. Albert Csilla, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – Nyina monológját idézve a Sirályból – úgy beszél a színészmesterségről, ahogyan azt csak egy színész teheti: a legigazabbat mondja el, a legigazabbul.

Nemcsak a „szája beszél”, hanem egész testével, mimikájával, gesztusaival hat a nézőre. Színészi játékának, színpadi jelenlétének intenzitása, és a színésznő személyes kisugárzása minden egyes jelenetben lebilincselően hat a néző figyelmére, és azt el nem ereszti a darab legvégéig. Akkor sem törik meg az előadás íve, amikor elsötétül a színpad, és egy Szatmárnémeti utcáit, tereit pásztázó kamera szemszögéből látjuk a világot. Dokumentarista jellegű film pörög a nézők előtt, és besúgói jelentések részleteit halljuk Dimény Áron hangján. A dokumentarista jelleget erősen hangsúlyozó, a szerző lehallgatási aktából inspirálódó, ám a dráma kontextusához írt szövegrészletek nem pusztán a jelenetek átkötései, hanem a történet szerves részét képezik.

A jelenetek dinamikájának köszönhetően egy pillanatra sem lankad a közönség figyelme, annál is inkább nem, mivel olyan emberi tragédiáknak lehetünk szem- és fültanúi – megfélemlítés, üldöztetés, a szeretett személy és egy gyermek elvesztése, megtébolyodás, öngyilkosság –, melyeket mindig érdeklődés övez, és amelyekkel a néző viszonylag könnyedén azonosul. A darab sokak történetét meséli el, olyanokét, akik saját bőrükön tapasztalták a romániai kommunista diktatúra milyenségét, a lehallgatást és folyamatos megfélemlítést, így számukra még (át)élhetőbb és érthetőbb az előadás problematikája és üzenete.

Érezhetően a rendezés erős teret nyit a színészi testbeszéd érvényesülésének, mely nem csak a színésznőt segíti, de az előadás javát is szolgálja. Albert Csillától koncentrált, pontosan kidolgozott színészi játékot láthatunk. Köszönhetően remek színészi és sokszínű személyiségbeli adottságainak, a színésznő könnyedén lavíroz a különböző karakterek és állapotok között.

A zene, a videobejátszásokhoz hasonlóan, lényegi részét képezi a produkciónak. Antal Attila karakteres nagybőgőjátéka hol erős, hol lágy, létrehozza az előadás atmoszféráját. Amolyan Isten-figuraként állva a történések fölött segíti a szereplőt, hol távolról szemlélve, hol pedig ráerősítve zenéjével a lelki folyamatokra. Ugyan a közönség számára láthatatlan, de a színésznő számára valós, támogató partner a világosító személye is, akit „Nagy Magányos Világosítóként” szólít – a színházi és metafizikai univerzumot, világteremtést vetítve egymásra ebben a játékban.

Visky András a saját darabját rendezte meg, egy intertextualitásban gazdag, mélyre menő, filozofikus szöveget, amely mindezek ellenére nem öncélú, és legfőképpen nem unalmas (dramaturg: Deák Katalin). Saját szöveget rendezni áldott és áldatlan helyzet is egyben, kihívást jelent eltávolodni, más szemszögből nézni a színházi szövegalapanyagot. Létezik ugyanaz a bizonyos szerzői olvasat – azok a gondolatok, arcok, formák, hangok, amelyeket a szerző maga elé képzelt írás közben –, ám az előadás anyagát meghatározzák azok az alkotók is, akik a produkcióban részt vesznek, magukkal hozva saját gondolatiságukat, színüket, mozdulataikat.

Fornvald Gréti díszlet- és jelmeztervező szimbolikus jelentéstartalmú díszletet képzelt az előadáshoz. A levegőben lógó íróasztal a szerző valóság és fikció közti átjárhatóságát és áthallhatóságát idézi, hiszen a darab történetét – ha nem is teljes egészében – de a szerzőhöz igen közel álló személyek, és Szatmárnémetiben a nyolcvanas évek végén átélt történések ihlették. Azoknak, akik nem ismerik a várost, nem túl sokat mondó a takarásból belógó díszletelem, amely a szatmárnémeti Közigazgatási Palota betonmonstrumának egy darabját ábrázolta, ám a helyiek azonnal felismerhették benne „a város csúfságát”, a kommunista szocreál szürkeségét hordozó épületet. A jelmezek a darab világában a mindennapiságot, játékosságot, elemeltséget helyezik egymás mellé: a kiskosztüm, kombiné, farmer, csíkos póló, sapka, fehér ruha a főszereplő beszédhelyzeteit, ennek váltásait is pontosan követi.

A Pornót másodjára novemberben láthatta a közönség, a Szatmárnémetiben megrendezett Interetnikai Színházi Fesztiválon. A fesztivál az előadás címével is azonos térinstalláció megnyitójával indult. Fornvald Gréti és Visky András a színház előterébe egy olyan tárlatot hozott létre, melyet a néző alig tud kikerülni, szinte rá van kényszerítve, hogy belebotoljon, „átmenjen rajta”. Az ajtókkal nyitott betondobozban a Visky család megfigyelési dossziéinak évek szerint számozott példányai, a jelentésekből származó szatmári fotók és egy ócska nőgyógyászati szék láthatók. Mivel a Pornót szatmári vonatkozású történések ihlették, Visky fontosnak tartotta ezeket a dokumentumokat kiállítani, kitenni a nyilvánosság terébe, és ezáltal „elengedni” magától.

A Pornó története elmondta önmagát: a rendezés nem avatkozik közbe látványosan, inkább csak finomat sejtetett, irányítja a befogadást, hiszen szavakkal szinte minden kimondottá vált.

____________

Pornó – Feleségem története. Romániai ősbemutató: 2016. október 18.; Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat. Rendező: Visky András m. v.; Díszlet- és jelmeztervező: Fornvald Gréti; Dramaturg: Deák Katalin m. v.; Zene: Antal Attila m. v.; Dal: Visky Péter m. v., Visky Bence m. v.; Videó: Süveg Károly; Szereplők: Albert Csilla m. v., Antal Attila m. v., Dimény Áron m. v.