Személyiségi jogok tiprása, lehallgatás, öngyilkosságba hajszolás, intellektuális ellehetetlenítés: az erdélyi magyar művészet nem érzi a huszonhat éve véget ért átkos korszakot eléggé táptalajnak, mintha erőszakkal ki kellene törölni az emlékezetből. Alig vannak alkotások, amelyek szembesítenék a jelen társadalmat múltbeli gyökereivel, és ennek számos oka lehet, kezdve attól, hogy annyira kicsi a tér, hogy nehezen lehet csinálni bármit, hogy ki ne teregessük valaki szennyesét. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak Visky András Pornó című drámáját, amelynek két hete tartotta ősbemutatóját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata, most pedig a közönség újra láthatta a 8. Interetnikai Színházfesztivál (IFESZT) keretében.

A pornó kegyetlen monodráma, főhőse egy fiatal színésznő a diktatúra utolsó évében, aki olyannyira ártatlan, játékos, talán kissé habókos is, hogy a mindennapok szürkeségét rengeteg játékkal oldja fel. Együtt él egy fiúval, akit nem akar megnevezni (lévén, csak Istennek van joga néven nevezésre), ezért csak Embernek hívja. A színházban leginkább a fények érdeklik, különösen a sarki fény, az aurora borealis. Egy panellakásban éli mindennapjait Emberrel, és amikor Görény szomszéd figyelmezteti őt, hogy bepoloskázták, először kissé megijed, de amikor megtudja, hogy nem a kellemetlen állatokról van szó, hanem csak lehallgatják, akkor rögtön megkönnyebbül, sőt, felveti férjének, hogy akkor már szeretkezzenek “nekik”.

A belbiztonság figyelmébe azért kerül, mert előadásokat tart egy bizonyos Antival az utcagyerekeknek, azaz a kis koszos verebeknek, ahogyan ő nevezi őket. Ezekről az utcaelőadásokról egy Kispap fedőnevű ügynök jelentéseket készít, felforgatónak és államellenesnek minősítve azokat. Embert a hatóságok öngyilkosságba hajszolják, a lány terhes, de az őt ért tragédia miatt elvetél, majd meg nem született gyereke és férje után megy.
A darab címe, a Pornó a lány fedőneve a róla készített jelentésekben. Albert Csilla játssza, de nem ő az egyetlen ember a színpadon, ott van még a Másik, (Antal Attila) is, aki nagybőgővel kíséri az eseményeket, csak ritkán szegeződik a néző tekintete rá, lévén, hogy megbúvik a színpad egy sarkába, de kapcsolata a színésznővel mindvégig intenzív. Egymásra hangolódnak, testre a zene, zenére a szó. Egyébként csak néhány kellék van, egy keret, melynek a Lány folyamatosan megváltoztatja funkcióját, hol fogas, hol hitvesi, hol kórházi ágy lesz, egy légfúvó, amely néha beindul, és egy műanyagfóliát lebegtet, hol szelíden, hol vadul, illetve a színpad fölött felfüggesztve egy fehér, kissé kopott fém íróasztal, mint egy égitestből, úgy süt belőle az állandó fenyegetés. És van egy angyal is, igaz, csak a csontváza, Picúrnak hívják, és nem tud beszélni, gyerekkori, akkor még élő angyalának csontváza.
Albert Csilla majd másfél óra koncentráltsággal van a színpadon, hol gyerekes lelkesedéssel, hol már-már misztikus elragadtatással beszél, hol megtörten sétál ide-oda, jelenléte betölti a díszletek között tátongó űrt. Mozgása már-már egyetlen nagy tánckoreográfia, mimikája remekül alakul ahhoz, ha netán gyors ritmikájú párbeszédet kell mondania a Lány és az Ember, a lány, vagy Anti bácsi között. Remekül tudja bármely elnarrált szereplő tulajdonságait nyújtani: a rettegő Görény úrét, a kimért Emberét, és a titokzatos Anti bácsiét, aki a legizgalmasabb karakter: még Kispap sem tudja, hogy ő kicsoda, de úgy tűnik, a maga bölcsességével amolyan óvó figura, elmondja a fiataloknak, hogyan működik a világ körülöttük, segít “Pornónak” az előadásokban, majd egyetlen fájdalmas, különös dallamú, erős énekkel búcsúzik Embertől, annak öngyilkossága után. Ő fogalmazza meg az egyik alaptételt: „A diktatúra, mondta Anti, nem kivételes állapot, az a kivételes, ha nincs, ha nem diktatúra van, hanem szabad a tér.”
A színésznő játékát csupán Kispap jelentései szakítják félbe, ilyenkor a színpadon sötét lesz, és vetített videók közben hallható Dimény Áron hangja. A videók fehér-feketék, egy park, egy utca, majd utoljára a tömbház látható rajtuk. Kezdetben azt hihetnénk, hogy a belügyesek videóját akarja jelenteni, de az első vetítésnél már látjuk, hogy ez nem föltétlen állja meg a helyét, a szubjektív kamerabeállítás egy, a parkban bolyongó ember szemszöge, egyedül van, kezdetben mintha céltalan lenne a tekintete, de aztán a hirtelen hátrafordulás, a paranoiás mozgás már inkább egy áldozat szemszöge. Nem a lányé, hiszen ő nem fél, neki nincsenek titkai, inkább azoké az esendőké, akik a korban élve féltek annak zsarnokságától, mindenhatóságától.
A Pornó jóval komplexebb előadás, mintsem egyetlen megnézés alapján össze lehetne foglalni. A pornó pedig nemcsak a színésznő fedőneve, a pornó az, ahogyan felépül a rendszer, a kukkolás rendszere, az intimitás megszűnése, a pornó a különös, empátiátlan tekintet, az áldozatra néző hideg tekintet, a pornó az, hogy konspiratív ügynökként elnevezed pornónak az áldozatot. A pornó szó mindent magába gyűjt, abortuszt, karácsonyt, erőszakot, a hatalom szorítását, majd feloldását, azt, hogy akkor is ellenség vagy, ha egyáltalán nem érdekel téged a diktatúra. A pornó az, hogy “nem félni tilos”. A Lány beszél egy részben egy pornójelenetről, a fiút és a lány testét megérinti a fény, és abban a pillanatban igaz szerelembe esnek, a stáb kétségbeesetten menekül, míg ők kisétálnak, és együtt élnek.
A dráma hőse megszelídíti, esztétizálja a világot, a zsarnokságot, megkeresi a boldogság lehetőségeit, egyszerűen ilyen a természete, még a halott gyermekét kioperáló orvosokat is Napraforgóknak nevezi el. Saját erkölcsi mércéje van, egy másik, isteni hatalomnak felel, ami jóval félelmetesebb, de jóval szenzációsabb élményeket is ad, és mintha a színház sajátos metafizikája kapcsolódna össze egy keresztényi világgal a Nagy Néma Világosító személyében. A lánynak a színház nem csupán hivatás, munka, hanem egyszerre a személyiség által megérinthető végtelen tere, egyszerre etikai kódex is, amiben benne van a kegyelem gesztusa, az agape lehetősége. Nem véletlen, hogy az utcagyerekeknek, akik színházi előadásra érkeznek, a járókelők hamar elkezdenek ételt hordani.

A dokudráma egyébként szatmári ihletettségű, tulajdonképpen a szerző feleségének tragikus történetéből inspirálódott a fiktív szereplő. Most mondhatni, hogy a darab hazaérkezett. Visky még 2008-ban írta, amikor a Nemzeti Színház arra kért fel szerzőket, hogy a Tízparancsolat egy-egy parancsára írjanak darabot. Viskynek a hetedik jutott, a “Ne lopj”. Életet, szabadságot, világot, jövőt.
Az ősbemutató Budapesten, a Bethlen Téri Színházban volt, akkor stúdióelőadásként, a nézőkhöz közelebb, egymás mellett zenész és színésznő, elképzelhetően még nagyobb feszültséget róva így a közönségre. Nagyszínpadon azonban mintha a távolság levenne bizonyos terheket rólunk, ugyanakkor mintha így jobban elhinnénk, hogy ez bárki története lehetne. „Pornó” gyereke, majd az anya is a forradalom előtt néhány nappal halnak meg, nem lehet nem egy áldozásra gondolni. Pornó, Ember, és a Gyerek a maguk bűntelenségével magukra veszik a büntetést, így tisztítanak meg túlélőket, nézőket.
Az előadás szereplői: Lány: Albert Csilla m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze, A másik: Antal Attila m. v. – a Kolozsvári Állami Magyar Opera művésze, Zene: Antal Attila m. v., Tér-fény-játék: Visky András m. v.