Kit érdekel ma Ibsen kétsíkú - és ezért nehezen érthető - dialógusa, amelyben a színpadi mondat egyszerre legalább két dolgot jelent - szimbólumrendszere - a félkész torony, a mindent meghatározó tűzvész... - a \"polgári kor végzettragédiája\" - amelybe szinte visszahozta a hármasegységet, amelynek története már befejeződött akkor, amikor a függöny felgördül, s már csak a katasztrófát látjuk... - talán a norvég mester fölött eljárt az idő, s ezért játsszuk oly ritkán színpadjainkon?
Vajon Solness élete és bukása távol áll napjainktól? Vajon nem az építőmester kérdéseivel kell szembenéznie korunk művészeinek?
Solness csak épített egész életében, míg rá nem köszönt az öregség; Hilda már későn jön el érte - a boldogság követelésével - s Solness elszédül a torony tetején...
Gyónás ez a tragédia; magunk fölött gyakorolt ítélőszék. Az öreg író vallomása önmagáról, önmagunkról; számvetés a művészi léttel, az alkotás kérdéseivel, a polgári lét ürességével. \"Légy önmagad\" - tanítja - \"mert különben olyan vagy, mint a hagyma, amelyet Peer Gynt hámoz, réteget réteg után, s végül semmi sem marad.\"
S keserű a megtalált igazság: az életet sóvárogjuk az embertelen elszakadtságunkban, azt a teljes életet, amely a földön nem is lehetséges. Ami után vágyódunk; s ami után vágyódunk, az mindig távol van. Mert valami belülről mindig megakadályozza, hogy igazán önmagunk lehessünk. Mert ha az ember önmagát akarja vállalni, csak a hivatásáért, a reformokért élhet. De ez a reformátori küldetés is lehetetlenné vált, az életöröm hiánya, száműzetése miatt; mivel az öröm csak a közönségesség formájában él, és eszményeinket már eltemettük. Mert az alkotónak választania kell a mű és az élet között. S ezt a választást nehezítik meg erkölcsi gátlásaink.
Ennek alapja Solness esetében felesége áldozata, aki önmagát áldozza fel férje karrierje érdekében; felesége gyásza a gyermekek elvesztéséért. És tragikus tény az, hogy a feleség önfeláldozása csupán a külső, anyagi karrier eléréséhez volt elegendő: a művészi kifejlődéshez már kevésnek bizonyult.
Solness
• először templomokat épített, de szakított a szakrális művészettel,
• már csak az embereknek épít derűs otthonokat, a társadalom szolgálatába állítva művészetét - de az embereknek nem kellenek ezek az otthonok.
Vagyis a művészet nem képes beteljesíteni küldetését, mert a társadalmi feltételek megakadályozzák az embereket abban, hogy boldogok legyenek. Ezáltal a társadalom szolgálatába álló alkotás funkciótlanná vált.
Ezért Solness nem tehet mást, ha a művészetben akarja megvalósítani önmagát, az önmegvalósítás szolgálatába kell állítania művészetét... S Hilda vonzerejével nem elpusztítani akarta az építészt, hanem abban akart segíteni, hogy ismét önmaga lehessen. Solness Hildában önmagával találkozik. \"Önmagától kéri számon, önmagától akarja kikényszeríteni a csodát, és közben látni és érezni akarja azt a borzongást, ami akkor tölti el az embert, ha átsuhan rajta és költészetté válik benne az élet. És ebben a pillanatban holtan esik össze.\"
Előadásunkban Ibsennel és Solnessel együtt gyónni kívánunk a ma is nagyon fontos problémákról: vágyaink elérhetőek-e a földön, megtalálhatjuk-e a teljes életet a művészetben?