Nem biztos, hogy az van, amit kijelentünk.

Nem biztos, hogy jó dolog előre tudni.

Minden változik, de legfőképpen mi.

A személyiség, vagy legalábbis az, amit mi annak gondolunk nem egy egységes, változ(tat)hatatlan entitás, hanem csupán egy helyzetfüggő, dinamikus, állandóan változó ütköző, amit mi alakítunk ki önvédelemből a rajtunk kívül eső világ ellenében. (És az még külön erény és szerencse, ha mi alakítjuk ki. Ezzel talán esélyt adnánk esszenciánk majdani felfedezésére és kibontakozására! Én inkább azt tapasztalom, hogy ellessük a magatartásformákat, és mások mintáit csíszoljuk, alakítjuk mindaddig, amíg saját magunkra nem szabjuk őket.) Ennek értelmében nem létezik egyetlen én, és sohasem mondhatjuk, hogy mi azok vagyunk, aminek és akinek gondoljuk magunk. Igaz, hogy egyedi módon reagálunk az örökérvényű emberi helyzetekre, de csak addig, amíg ezt gépiesen tesszük. Abban a pillanatban, ahogy kicsit is kibillenünk egyensúlyunkból pánikszerűen szélsőségesnek érezzük a helyzetünket, „elveszítjük” a „személyiségünket”, „kifordulunk magunkból” és kétségbeesetten igyekezünk betömni azt a rést, amin keresztül a külvilág utat nyert felénk, veszélybe sodorva ezáltal egész létünket.

Bármi fenyegethet. Egy váratlan fatális esemény éppen úgy, mint a szerelem – de függetlenül attól, hogy pozitívan vagy negatívan éljük meg a pillanatot: hirtelen lehetőségünk lesz másként is reagálni. Hirtelen szabadok leszünk.

Értelmezésem szerint a színpadi események erről szólnak. Emberekről, akik egyszer csak egy olyan helyzetbe csöppentek bele, ahol értelmét veszti gépies magatartásuk, és a körülöttük zajló, őket igen közvetlenül érintő történések arra kényszerítik őket, hogy a megszokottól eltérő módon cselekedjenek. Ilyenkor a kategóriák nem a priori, hanem a posteriori léteznek. A helyzet csakis egy későbbi időpontban rangsorolható, és a benne résztvevőkről is csak akkor lehet megállapítani, hogy ilyenek vagy olyanok voltak, amikor már túl vannak rajta. De ez a múlthoz tartozik, a színház ideje pedig kizárólag a most, a szó legteljesebb értelmében megragadhatatlan jelen.

És akkor ez mégis, miként válik lehetségessé?

Nem tudom.

Mindenesetre nem erre számítottam a Muzsikaszó kapcsán...