Erzár király kicsi sámlin kuksol, térdén jegyzettömb, körötte gyűrött papírhegyek. Ő maga is gyűrött, mint egy búval bélelt arc, amelyet elfelejtettek kivasalni.  Pedig hajdan micsoda nagyhírű író volt! Fékezhetetlen agyvelejű, világvándor, szeretnivaló szeleburdi,  és mégis nemesen egyszerű, mint az ég kékje. Ám mindennek ellenére sokszor csak a bolondját járatták vele.  Bele is fáradt, hogy sehol sem értik meg. És ő sem érti az embereket. A szavaikat főleg nem, ha azok csak üres kilégzések – egy szavakkal dolgozónak pedig ez igazán szomorú dolog.

És most egy sámlin ücsörög, kezében írószer és nem jön az ihlet. Egyszer csak bekopog egy furcsa, macskaformájú gyerek és azt mondja:



Fussunk!



És futnak. A távolban halványan felsejlik egy kedves, barátságos kis zöldövezet.

Megérkeztünk! – így a macskaforma. Az én nevem Mikkamakka. Ez pedig a Négyszögletű Kerek Erdő. Itt senkit nem érhet bántódás.