Kerek egy esztendővel ezelőtt, amikor utoljára megálltam itt, Önök előtt, hasonlóan keserédes, mégis reménykedő ünnepélyességgel, arról beszéltem, hogy az évek is olyanok, mint az előadások: némelyik után nehéz megszólalnia az embernek. Képzelhetik hát, ma este milyen nehéz helyzetben vagyok, egy ilyen esztendő után – és egy látszólagos könnyedségében is ugyancsak elgondolkodtató előadás végeztével… De hát a hagyomány az hagyomány, emberi közösségeink erős tartóoszlopa, amelyben mindig megkapaszkodhatunk, ha néhanap megszédülünk a 21. század olykor kétségbeejtő világjelenségeinek forgatagában, vagy ha sikerül felfüggesztenünk egy pillanatra az idő kérlelhetetlen hömpölygésében való sodródásunkat és ünnepre emelnük poharunkat.

2023 olyan év volt, amelytől nem lesz nehéz búcsút vennünk. Úgy állunk itt, egy-egy ilyen esztendő végeztével, világjárványok, háborúk és hidegháborúk rémhíreinek árnyékában, mint akik kiűzettek a paradicsomból. Vagy a Wimpole utca 7-ből. Mint megannyi Eliza, némán kérdezve önmagunktól: hogyan tovább. Esterházy Péter szavait idézve azt is mondhatnánk: “Imígyen szólott egy égi hang: Most mi lesz.”
És persze fogalmunk sincs, mi lesz. De egy dolgot bizton tudhatunk, ha itt, ma este egymás szemébe nézünk: hogy a színház, bármi történjen is, közös szellemi és lelki menedékünk marad, ahol újra és újra találkozhatunk. És ahol, reméljük, Isten segedelmével jövő ilyenkor is közösen emelhetjük az Önök egélszségére poharunkat.

Nem volt ez másként 2023-ban sem, amely bár nehéz, olykor szorongásokkal terhes és megfeszített munkával töltött esztendő volt számunkra, mégis tele volt gyönyörű színházi pillanatokkal, közönségsikerekkel és szakmai eredményekkel is. Olyan év, amelyben minden megpróbáltatás dacára is szem előtt tudtuk tartani társulatunk kettős küldetését: az erőnkből, tehetségünkből és szakmai tudásunkból telhető legjobb előadásokkal szólítani meg közönségünket itthon – és képeséggeink legjavát beleadva, elvinni városunk jóhírét a legkülönbözőbb szakmai fórumokra, seregszemlékre is.

Utóbbi törekvésünk jegyében, 2023-ban három előadásunkkal is megmutatkozhattunk az idén Magyarország által megrendezett nemzetközi Színházi Olimpia programjában: a Sardar Tagirovsky által rendezett Raszputyinunk Debrecenben, az ugyancsak általa színpadra állított Csongor és Tündénk Budapesten, az Albu István által rendezett Woyzeck pedig Nyíregyházán aratott jelentős szakmai és közönségsikert tavasszal. Idén is társszervezői voltunk, a MASZÍN Magyar Színházi Szövetség alapító tagszínházaként az általunk közösen létrehozott bukaresti magyar színházi fesztivál második kiadásának, amelynek keretében e ma este is játszott előadásunkkal, a világhírű amerikai-román rendező, Andrei Șerban rendezte My Fair Ladyvel szerepelhettünk az Odeon színházban. A Botos Bálint által rendezett Kasimir és Karoline Székelyudvarhelyen, a kisebbségi színházak Kollokviumán és a Brassói Magyar Színházi Fesztiválon, a Márkó Eszter rendezte Hegedűs a háztetőn című pedig Nagyváradon, a HolnapUtán fesztiválon képviselte a szatmári társulatot. A már említett Szőcs Géza-ősbemutatónk, a Raszputyin, folytatva diadalmenetét, másodszorra is visszatért Debrecenbe, az idén a Csokonai Színház által rendezett Országos Színházi Találkozó programjába is, de ugyanez az előadás képviselte társulatunkat az idén Temesváron, az Európa Kulturális Fővárosa program keretében megrendezett MAFESZTEN is. Az említettek mellett felléptünk Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kőszegen, Balatonbogláron, és Ungváron is, Nagykárolyt pedig csak azért nem illesztem e felsorolásba, mert úgyszólván második otthonunk.

De bármennyire fontos missziónk is városunk kulturális nagykövetének lenni, bármekkora öröm és megtiszteltetés, egyben pedig szent feladat is nekünk, hogy minél több helyen elmondhassuk: létezik egy nem is annyira poros, sőt, egyre szépülő kis város valahol ott Északon, amelyben jó élni és alkotni és amelynek nevét nagyonis érdemes megjegyezni, mert fontos dolgok történnek ott – e nemes feladatunkon túlmenően a legfontosabb dolgok mégiscsak idehaza történtek és történnek velünk: mert itt, éppen Szatmárnémetiben találkozunk estéről estére a számunkra legcsodálatosabb közönséggel: a szatmári színházlátogatókkal, akik nélkül a legtökéletesebb előadásunk sem volna több, mint – Pál apostol szavaival szólva – „zengő ércz és pengő czimbalom”. E csodálatos közönséggel, amelyet mi nem kiszolgálni, hanem a szó legnemesebb értelmében szolgálni arunk, és amellyel kapcsolatban nem véletlenül utaltam Pál apostol szeretethimnuszának szavaira az imént.

Istennek hála, ugyanis, egyre több helyen észrevesznek és értékelnek bennünket, felfigyelnek művészeink tehetségére és szakmai tudására is, sőt, még örülnek is nekünk, ahogyan mi is, a viszontlátás ünnepélyes pillanataiban. De szeretni – az egészen más dolog, tudja ezt még a gyermek is... Visky András Júliája kérdezi meg az azonos című monodrámában lelkész férjétől: miért nem hagyja el Isten az ő népét, akkor sem, amikor csalódik benne, mert visszakívánkozik a szolgaság földjére (szolgának lenni egyszerűbb, mint szabadnak, ugyebár). A válasz lélekindító: azért nem, mert szerelmes. Aztán ugyanez a kérdés hangzik el, fordítva is: miért nem cseréli le a nép az ő Istenét? Azt hiszem, kitalálhatják a választ...

Hetvenedik, ünnepi évadunkban vagyunk. Nem akármilyen „házassági évforduló” ez: egy hét évtizede tartó erős szövetségé társulat és közönsége között, amelynek minden pillanatát áthatotta az őszinte szeretet. Ilyen évfordulók alkalmával az ember gyakran felidézi az első találkozást – és engedjék meg, hogy ezt tegyem most én is, noha nem saját emlékem ez. Társulatalapítónk, Soós Angéla mesélte sokszor, romantikus lelkesedéssel, karácsonyi vacsorák alkalmával: 1953 novembere volt. Ha pontos akarok lenni, 18-a. Szatmáron, meglepő váratlansággal leesett az első hó, az autók nem tudtak közlekedni az utakon. Ekkor már nyolc éve volt, hogy társulat nélkül maradt a város, üresen kongtak a színház falai, a szatmári közönség pedig reménytelenül szomjazott a kultúrára, a színházi esték boldog, emelkedett hangulatára. És éppen ezen a napon, amikor hó lepte meg a várost, begördült egy vonatszerelvény a szatmári állomásra: a Harag György által Nagybányán alapított vadonatúj társulat fiatal színészeivel. Az öles hó miatt lovasszánokat küldtek eléjük, és ahogy ezeken a szánokon suhantak, végig a behavazott utcákon át, a város népének integetve, amely kisebb-nagyobb csoportokban a járdákra gyűlt meglesni az érkező színészeket, a mi társulatalapító elődeink beleszerettek ebbe a városba – majd ebbe a gyönyörű színházépületbe is. Három év elteltével már ide is költöztek és azóta már nem a nagybányai, hanem a szatmári társulatként ismerte őket a világ. „Szerelem volt első látásra”, mondogatta Anikó néni. Fiatalok voltak és a fiatal szív, mint tudjuk, könnyen esik szerelembe. Ez a szerelem azonban tartósnak bizonyult: hét évtizeden át hozott újabb és újabb színészgenerációkat és hatalmas művészeket Szatmárnémetibe, és olyan erős szövetséggé vált, amely nélkül már elképzelhetetlen az élet Szatmáron.

Ha van valami, amit igazán megköszönni tartozunk közönségünknek 2023-ban is, az pontosan ez a hét évtizede tartó hűséges szeretet, amellyel körülvesznek bennünket – és amit megszolgálni óriási felelősség. Mert a szeretettel – ki ne tudná? – két dolgot lehet kezdeni: belekényelmesedve visszaélni vele, vagy minden erőnkkel megpróbálni méltón meghálálni azt.

Hiszem, hogy mi 2024-ben is az utóbbi utat próbáljuk meg járni, minden erőnkkel és tudásunkkal. Hogy amíg csak képességeink engedik, sohasem legyintünk hálátlanul a közönségünkre, mondván, „ők úgy is szeretnek, ha beérjük kevesebbel”. A már-már feltétel nélküli és hűséges szeretetet a legnagyobb morális felelősség megpróbálni megszolgálnunk – a szatmári közönség pedig éppen azért érdemli a lehető legjobbat tőlünk, mert még akkor is szereti a színházát, amikor ez valamiért nem sikerül.
De nemcsak közönségünknek, támogatóinknak és fenntartóinknak is hálásak vagyunk. Bármely színész tudja, hogy hiába minden tehetség és szorgalom, partner nélkül alkotni a színházban nem lehet. Köszönettel tartozunk fenntartó önkormányzatunknak, amiért 2023-ban is valódi partnerünk volt – és e partnerségnek hála, a már korábban felújított színházépület után idén már a frissen felújított és korszerűsített Ács Alajos Stúdióban is újra évadot hirdethettünk.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, engedjék meg, hogy megköszönjem kollégáimnak is az egész éves, elhivatott szakmai munkájukat, külön kiemelve mindazokat, akik az Önök tekintete elől elrejtve, a kulisszák mögött segítik, hatalmas szakmai alázattal, minden egyes előadásunk sikerét!
Ezzel a hálával kívánok Önöknek is és mindannyiunknak egy sokkal boldogabb új esztendőt 2024-ben, számtalan lélekemelő, elgondolkodtató és önfeledt színházi estét, jó egészséget, bort, búzát és – bár hiánycikknek számít a nagyvilágban – csakazértis békességet, no meg a legfontosabbat, amit mi emberek egymásnak adhatunk az új esztendőben is: kölcsönös és egymásra érzékenyen figyelő szeretetet!

Boldog új évet kívánok!