A darab három részben kerül bemutatásra japánul nyelven, magyar felirattal.

1. rész (Jo): A szerelmes Ophelia

2. rész (Ha): Hamlet kegyetlen elutasítása

3. rész (Kyu) Ophelia megőrülése



A japán színésznő, Aki Isoda egy „egyszínésznős” darabot ad elő, Ophélia szerepén keresztül betekintést nyújtva Shakespeare Hamletjébe, letisztítva a darabot a központi női karakter cselekedeteire és szavaira, bemutatva ennek a fontos női szereplőnek a tragikus, drámai sorsát.

Aki Isoda már több Shakespeare-hősnőt alakított – Lady Macbethet, Ophéliát, Violát, Portiát, Makrancos Katát és Titániát – a japán színpadokon. Ez a mostani „egyszínésznős” darab követi a tradicionális japán színháznak, a Nonak a hagyományait, ahol az egész előadás középpontjában egy karakter áll. Így aztán ez a darab egy különleges keveréke a nyugati színháznak (terminológiájában és nyelvében) és a hagyományos japán színháznak (játékstílusban és a színpadképben).

A minimalista színpadkép erős kontrasztot képez a kosztümök feltűnő színeivel, és később tovább gazdagodik a Kabuki-technikával, a Hikinukival, a színpadon történő jelmezcserével. A fények és a hangok szintén hangulatos segítséget nyújtanak az értelmezésben a többi, láthatatlan szereplő cselekedeteinek és az attitűdjeinek bemutatásában.

A japán színjátszás a sintoista és buddhista kultikus táncművészetből fejlődött ki.

A XIV. század első felében egy új énekes-táncos drámának, a nogakunak (röviden: no) a megjelenése  döntő jelentőségű a japán színjátszás történetében. A no elemeit a hindu és kínai tánc- és pantomimkultúrából vette. Népszerűsítői pedig a harcosok tetteiről szóló dalokból átvettek néhány motívumot, és beleszőtték a noba, melynek előadására külön termet építtetek. Ez volt az első sajátos japán színház. Allen Maybom,  a keleti színháztörténet szakértője, így írja le a japán no előadásának színhelyét: ,,A színpadot három oldalról láthatta a néző. Olyan volt, mint egy magánlakás előrenyúló terasza, melyet egy galéria hosszabbított meg a lakosztályok felé. A teraszt néhány lépcső kötötte össze az udvarral, ahol a nézők sorakoztak. A zenészek és a karénekesek a színpad baloldalán helyezkedtek el.” A no főszereplője álarcot viselt. A főleg koreografikus jellegű, énekes no-k előadása közben a színészek rövid, egyszerű, komikus jeleneteket is előadtak.

A japán színjátszás következő jelentős alakja egy O-Kuni nevű színésznő volt, aki a XVII. század első évtizedében érzéki táncaival, egyéni mimikájával, az ősi koreografikus elemek ügyes felhasználásával azonnal meghódította Japánt. O-Kuni egyéni és érdekes előadásai- nak nevét őrzi a mai japán színház, melyet ma is kabukinak hívnak. Később, 1646-ban egy színész (Sakata Toyuro) dolgozta ki a kabuki dramaturgiáját, megszervezte az együttest és hagyományossá tette azt, hogy a darabokban mindig állandó típusok (főszereplő, groteszk szereplő, öregember szerepe, hősszerelmes, stb.) szerepeljenek. A kabuki darab nála már jelenetekre oszlik, melyeket mo- nológok és rögtönzések tarkítanak.

A XIX. század első feléig a lovagi, hősi tárgyú dráma uralta a japán színpadot. Majd pedig a nagy színész-nemzedékek teremtették meg a hagyományos játékstílust, akik egyéni adottságaiknak és felfogásuknak megfelelően mind másképpen játszották a darabok főszerepeit (torokhangon, némajátékkal, nagyon stilizált játékkal adtak elő).A japán színház idővel nem zárkózhatott el az európai hatások elől sem. Az európai színház hatása azonban nem tudta letörni az ősi japán hagyományok kultuszát.