A színház álomszerűségét, a színházi alkotómunka és az álomlátás közötti hasonlóságot már a legősibb időkben is felismerték elődeink. Ezért válhatott az álom az alkotás metaforájává a színházról való gondolkodásunkban is. Aki alkot, végső soron mindig álmodik, és ez fokozottan igaz a merev realizmust meghaladó színházi formákra: azokra, amelyekben a szó, a kép, a tett valami önmagán túlit, már-már kozmikusat jelent.

A Szentivánéji álom kétségtelenül a legjátszottabb shakespeare-i vígjátékok egyike. Varázsa, vérbő és bonyodalmas cselekménye, humora és könnyedsége színházi alkotók egész sokaságát ejtette már rabul. A Szentivánéji álom ugyanis egyszerre tündérmese, látomás, szerelmi történet, de bizonyos értelemben színházi ars poetica is.

A szerelmesek története, a tündérvilág legkülönfélébb lényeivel benépesített álom-liget és a színház témaköre egyaránt jelen van ebben a főúri menyegzőre készült alkalmi vígjátékban. Az atyai és fejedelmi szigor elől menekülő szerelmesekkel egy varázslatos ligetbe jutunk, amit az álmok és tündérmesék, népi babonák és hiedelmek csodás lényei, tündérek, koboldok, manók népesítenek be. Tündérkirályuk és -királynőjük, Oberon és Titánia mintha az athéni fejedelmi pár, Theseus és Hyppolita álombéli mása lenne. A furfangos manó, Puck ravasz vonásaiban pedig önkénytelenül is Philostratra, az athéni ünnepélyrendezőre ismerünk. Az álomvilág ceremóniamestereként ő kuszálja össze és bogozza szét a szerelmi szálakat, és ő tréfálja meg Oberon parancsára a tündérkirálynőt magát is, a ligetben próbára összegyűlő színészek (mesteremberek) egyikét használva fel a csínyhez: fejére szamárfület és állatábrázatot varázsol, a királynő szívét pedig vad szerelemre gyújtja az elcsúfított lény iránt, ekképp szégyenítve meg, amiért engedetlen volt hitveséhez.

Egyedül itt, az álom terét jelentő varázslatos ligetben találkozhat valamennyi cselekményszál: az Athénból indult szerelmeseké, a tündérvilágé és a Theseus lakodalmára alkalmi játékot készítő mesterembereké egyaránt.

A mesteremberek a mindenkori színházcsinálók megtestesítői. Játékuk, akárcsak maga a shakespeare-i mű, egy fejedelmi menyegzőre készül, ők maguk pedig a színházi emberek minden hibáját, esetlenségét, jószándékát és erényét hordozzák, és álomszerűen felnagyítva tárják elénk. Az általuk készített bolondos előadás (víg tragédia, siralmas komédia) valójában a „nagy egész”, a Szentivánéji álom kiforgatott és önironikusan eltúlzott álombéli párja, amely, mint minden alkotás, csakis az álmok terében készülhet el: ebben a varázslatos, rejtelmes, csodás és veszedelmes ligetben, amit színháznak nevezünk...