„Hajnalban, amikor kiráz az ágyból, Apám azt mondja, hogy tudja, hogy fáradt vagyok, tudja, hogy alig állok már a lábamon, de nincs mit csinálni, muszáj gyakorolni, minden percet, minden pillanatot ki kell használni, mert nincsen már sok időm: egy hónap nem sok, és itt lesz a tizenharmadik születésnapom, és akkor el fog jönni a Fekete Hegedűs, hogy levizsgáztasson, úgyhogy addig egyfolytában gyakorolni kell, addig, amikor nem alszunk, akkor gyakorlunk, muszáj, mert nem akarja, hogy én is úgy járjak, ahogy ő járt.”



Két ember a színdpadon és egy történet: színész és zenész, szöveg és zene váltják, kísérik, befejezik egymás elkezdett mondatát.



Az előadás alapjául szolgáló Dragomán novellapárnak (Vasvonó, Menedék) már önmagában is olyan lüktetése van, mintha hangszerre írta volna.



Arra teszünk kísérletet, hogy a szöveg és a zene fúzióján át meséljük el a hegedűművésznek szánt fiú történetét.



Ajánljuk a komolyzene és a színház kedvelőinek egyaránt.