A sürgető társadalmi igény mindenesetre megvan rá. A fiatalok egyre tájékozatlanabb és olvasni egyre kevesebbet hajlandó tömegeivel valahogyan meg kell ismertetni a magyar irodalom klasszikusainak műveit és korát. Megmutatni nekik, hogy Petőfi Sándor nemcsak a Nemzeti dal forradalmár költője, a kétszáz évvel ezelőtti magyar falu életébe a szabadságért folytatott hősi harcokon kívül még sok egyéb belefért. Lehetőleg úgy, hogy ne unatkozva átrágható tananyag–ráadásként fogadják azt az egyebet, hanem jóízűen nevetve egy sikerült eposz–paródia fordulatain.

Ezt szolgálták már az elmúlt évad Dorottyájának felolvasópéldány nélküli „életre kelt”, színes, mozgalmas jelenetei. Most pedig ezen az úton lépett tovább A helység kalapácsát színpadra állító Galló Ernő és csapata. A klasszikus humorral, dal– és táncbetétekkel fűszerezett, mozgalmas és szórakoztató színpadi játékká varázsolt irodalmi művet egyféle keretként fogva fel, amelyből — egy–egy mozdulattal, félmondattal, zenével — akár percenként át lehet szólni a mába. A játszótárssá „előléptetett” néző pedig egyszerűen nem tud kívül maradni ezen a színes, könnyed, ellenállhatatlanul mulatságos forgatagon.

Nincs lehetetlen

Voltaképpen csak annyi történik, hogy nyolc színész — korabeli templomot és kocsmát élethűen ábrázoló díszletek között és ruhákban — elmond, illetve eljátszik egy vígeposzt. Pátoszt, humort, a mának szóló utalásokat és a modern technika eszközeit a népszínmű kellékeivel vegyítve, egyszerre keltve életre és csúfolva ki a ráosztott figurákat. Némelyikük kettőt–hármat is, lényegesebb jelmezváltoztatás nélkül, szinte mindent tehetségükre, arcuk, mozdulataik kifejezőkészségére bízva. István István hol Bagarja, a béke barátja, hol Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi. Bessenyei István narrátor, lelkész, majd a hivatalában pontos bíró. Gál Ágnes a templomban, kocsmában egyaránt színes zsánerfigurát hozó lányok egyike, majd az amazontermészetű Márta. De a főbb szerepek „felolvasói” még kevésbé engedik másra figyelni a közönséget. Gaál Gyula Fejenagya, a helység kalapácsa olyan gondosan kimunkált, a legapróbb részletig kidolgozott alak, hogy akármelyik nagyszínpadi produkció főszereplőjének elmehetne. Lőrincz Ágnes szemérmetes Erzsókját mintha Petőfi álmodta volna ebbe a szerepbe. Nagy Orbán lágyszívű kántora és Zákány Mihály vitéz Csepű Palkója pedig olyanok, hogyha nem volnának, ki kellene őket találni. Bertók Béla, Fejér Kálmán és Margit–Tamás Tibor zenészei, Szép András zenéje, valamint Nagy Orbán koreográfiája még tökéletesebbé tették az estét.

Ez a felolvasószínház pedig minden volt, csak felolvasószínház nem. De olyan valami, aminek talán még neve sincs, de létezik és nagyon kell. És élő bizonyítéka annak, hogy a világot jelentő deszkákon — igazi színészek számára — nincs lehetetlen.