Április után szeptember 27-én és 28-án újra színházunkba érkezik a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház vendégjátéka, Az eltört korsó. Kleist népszerű vígjátéka látszólag igen egyszerű történetet vázol fel, hiszen a bírósági tárgyalás egy féltve őrzött korsó eltörése köré szerveződik – ám nagyon is veszélyes igazat mondani ott, ahol egyetlen ember kezében összpontosul a hatalom. Az előadás kapcsán az Ádám bírót alakító Kaszás Gergővel Dézsi Fruzsina beszélgetett.

Most dolgoztál először Tarnóczi Jakabbal. Milyen volt ez a találkozás?

Elképesztő munkafolyamat volt. Nagyon megfogott az, ahogyan Jakab dolgozik, olyan bölcs és nagyvonalú rendező, amilyenek csak az igazán tehetséges emberek szoktak lenni. Bízik a képességeiben, és emiatt könnyen beengedi azokat a jó ötleteket, amik esetleg másoktól érkeznek, mert tudja, hogy az ő pozíciója ettől nem fog sérülni. Évad végén, júniusban mutattuk be az előadást, fáradt volt már mindenki, ráadásul rendkívül intenzíven kellett dolgozni rövid idő alatt, úgyhogy az egész elsülhetett volna ellenkezőképpen is, de vele tényleg üdítő volt próbálni. A huszonéves alkotók jó része könnyen beleszalad abba a csapdába, hogy valami nagyon újszerűt akar mutatni, valami olyat, ami még nem volt, ebből pedig általában egy butuska lilaság kerekedik. Jakabnál nem tapasztaltam semmi hasonlót, nagyon mélyen, komplexen elemzi a darabot, átereszti magán, és aztán igyekszik a lehető legtisztább formában színpadra állítani.

Valójában ennek a nagyvonalúságnak kellene természetesnek lennie, nem?

Persze, de én ezt csak tehetséges embereknél láttam, hiszen nekik nem kell igazolniuk magukat. Mások, ha tehetségesebb emberrel találkoznak, elkezdenek félni, mert azt hiszik, hogy ők veszíteni fognak az adott helyzetben. A nagyvonalúság rettentően fontos, és kis zárójelben meg is jegyezném, hogy az egész ország ennek a hiányától van most ilyen rossz helyzetben. Mert kisstílűség van, nincs párbeszéd, nincsenek gesztusok. Borzasztó így élni. De visszatérve Jakabra: az is lenyűgözött, hogy mennyire felkészült, miközben hihetetlenül érzékenyen figyeli a színészeket, és senkit nem akar idomítani. Sőt mindenki gondolatából igyekszik építkezni, miközben már egy egész előadás ott van a fejében. Tényleg fontos találkozás volt ez, és már nagyon várom, hogy jövőre együtt dolgozzunk a Vízkereszt, vagy amit akartokban is.

Ez a kisstílűség, amit itt meglebegtettél, azért magában a darabban is artikulálódik. Mennyire hoztátok közel a mához Kleist szövegét?

Nálunk nincs semmiféle direkt utalgatás, nem dörgölünk semmit az emberek orra alá. Egy ismert történetet mesélünk el: egy bíró megzsarol egy fiatal lányt, amitől emberek mennek tönkre. Persze ennek azért vannak rétegei, és némelyik erősen rezonál is arra, ami most megy az országban, arra, hogyan élünk mi itt, és miként próbálunk megoldani bizonyos kínos vagy bonyolult helyzeteket. Valószínűleg az a felismerés mozgatta Kleistet is, hogy többnyire nem megoldásokat keresünk, hanem meg akarjuk úszni az életet. Mert ugye lehetne ezt egyenesen is csinálni, de valamiképp mégis mindig felüti a fejét a mutyizás, a félrenézés, az elhallgatás – de ez nem csak Magyarországra, hanem az egész világra érvényes. Emellett az előadásban központi kérdéssé válik még a női egyenjogúság is. Van egy jelenet a végén, amikor Éva, akit Mikecz Estilla játszik, elmondja az összegyűlteknek, hogy mi is történt azon a bizonyos éjszakán. Ennél a részénél például, ha nyitott a néző, akkor érezheti, hogy itt elég vaskosan a máról van szó, de nincs kiplakátolva, hogy a #metoo-ról beszélünk, igyekeztünk minél árnyaltabban fogalmazni.

Ez a darabbéli mutyizás elsősorban a te karakteredre, Ádám bíróra vonatkozik? Milyen ember ő, milyen ívet jár be a története?

Az is nagyon szép ebben az előadásban, hogy a bíró alapvetően nem egy szörnyeteg. A helyzet teszi azzá. Még azt sem mondanám, hogy rosszindulatú volna, hiszen a meglévő szokások alapján úgy gondolja, hogy teljesen normálisan intézi az ügyeit. Talán szeretni nehéz, de szánni nagyon lehet,  hiszen tényleg nem gonosz ő, csak elkövetett egy őrületes hibát, amiből képtelen kikeveredni, mindezt egy fiatal lány utáni vágy miatt. Az is izgalmas, hogy már a történet legelején szét van zuhanva, egy zűrös, fizikai sérülésekkel járó éjszaka után látjuk őt, amire nem is biztos, hogy egészen pontosan emlékszik, és nincs is ideje levegőt venni, mert azonnal jönnek a feladatok, amiknek meg kell felelnie. Le kell vezetnie egy tárgyalást, ráadásul pont azt, amiben ő is érintett, amiben voltaképpen magát kellene elítélnie. Ekkor kezdetét veszi egy óriási vágta, ami során megpróbál kikecmeregni a fojtogató helyzetből, és aztán másfél óra alatt eljut oda, hogy szépen, lassan bezáródott minden kapu – nincs többé menekvés. Emellett az adja meg a történet igazi tétjét, hogy veszélybe kerül a hatalmi pozíciója is: megérkezik ugyanis  a revizor, egy felsőbb ember, aki őszintén kíváncsi az igazságra, ezzel pedig sarokba szorítja a bírót. Aztán persze, amikor kiderül, mi is történt valójában, és hogy az igazságszolgáltatás tekintélye is csorbulhat, akkor ez a revizor is nehéz helyzetbe kerül. Tisztességesen döntsön, vagy a rendszer működése fontosabb a becsületnél?

Tehát akkor annyit leszögezhetünk, hogy itt nem egyedül Ádám bíró a bűnös.

Igen, mint az igazán jó daraboknál, itt is mindenkinek megvan a maga igazsága és a maga kis hibája is. Nagyon aprólékosan tárgyalunk itt egy piti bűnügyet, hiszen névlegesen csak egy eltört korsóról van szó, de persze hamar kiderül, hogy nem is ez a lényeg. Azt ugyanis már az elején sejthetjük, hogy mi is történt azon a bizonyos estén, és hogy ki az igazi bűnös, de a tárgyalás közben rengeteg minden kibukik a tanúkból és a vádlottakból egyaránt, így világossá válik, milyen is ennek a kisvárosnak a közössége, milyen viszonyok fűzik egymáshoz a lakosokat. És annyi azért bizonyos, hogy nem csak a bírónak és a revizornak vannak hátsó érdekei, hanem mindenkinek, aki ebben a tárgyalóteremben megjelent.

A sok mutyizás közepette a történet leteszi valamiféle pozitív értékek mellé a voksát? 

Attól is jó szerintem ez az előadás, hogy nem válaszokat igyekszünk adni. Nem jelentünk ki semmit, sokkal inkább kérdezni szeretnénk. Ezért is volt fontos az, hogy a bíró ne egy fekete-fehér, sematikus, gonosz kéjőrült legyen, hanem érthetővé váljon az is, ami őt mozgatja. Tulajdonképpen Jakabot és engem is az érdekelt igazán, hogy ez a társadalmi közeg hogyan állítja elő a maga különös, szétzuhant kiskirályát. Azt hiszem, a színházban, ha adott egy jó történet, akkor nagy bátorság vagy nagy butaság kellene ahhoz, hogy általa állítani akarjon az ember. Sokkal célravezetőbb az, ha megpiszkáljuk a kérdéseket, és a mi esetünkben akár úgy is mehet haza egy néző, hogy azon gondolkodik, vajon az a fiatal lány tényleg nem volt-e valamiben hibás.

Ha már a nézőknél tartunk: Salgótarjánban több száz férőhelyes a nézőtér, bizonyára sokféle közönséggel találkoztatok, akár a korosztályt, akár a színházi ízlést nézzük. Mit tapasztaltatok, mennyire tud univerzálisan működni ez az előadás?

A bemutatón nagyon vegyes közönségünk volt, főleg felnőttek nézték, és már itt is látszott, hogy jól  működik a darab humora. A novemberi előadások előtt tulajdonképpen jobban féltünk, ugyanis diákok jöttek, és mivel mialatt a nézők beülnek, én már benn vagyok a színpadon, jó ideig a telefonok csipogását, meg a nevetgélést hallgattam, és úgy éreztem, ez egy keményebb menet lesz. Aztán sikerült megcáfolnom saját magam, ugyanis olyan hihetetlen energiákkal dolgoztunk, hogy azonnal sikerült megragadnunk a figyelmet, a hatszáz diák pedig mocorgás nélkül ülte végig az előadást. Ez egyébként egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen nagyon összetett a szöveg, és sokkal cizelláltabb megfogalmazásban hangzanak el mondatok, mint ahogyan ma beszélünk. Kíváncsi is vagyok, milyen lesz ezt a Szkénében játszani, hogy fogja fogadni a budapesti közönség, és főként, hogy emellett az elképesztő intenzitás mellett érzékelhetővé válnak-e majd az előadás finomságai.