Különlegesen szép mű Németh Ákosé, a szeretetről, megértésről, egymás elfogadásról. A középpontban egy testvérpár, két nővér, egyikük autista. A társadalom szélén, s bár mindketten dolgoznak, mégis nagyon bizonytalan a létük a világban. Ahogy a dráma többi szereplőé is. De épp ez a peremhelyzetük teremt drámai helyzeteket, gondolkodtat el az emberi lét alapvető kérdésein, az élet értelmén. Mai magyar történet, de a „tanulsága" bárhol, bármikor érthető. Nyelvileg is gondos, az iskolázatlan emberek töredékes, pongyola mondatfűzései - ami bizonyos világlátást, gondolkodásmódot is elárul. A drámai cselekményt időnként monológok szakítják meg, melyek kissé elemelik, költőivé teszik a realista történetet a „hótreáltól".

Lökös Ildikó, dramaturg

Nehezen húzhatunk éles határt aközött, hogy mit nevezhetünk normálisnak és mit deviánsnak, a szerző azonban nem is törekszik erre. Drámájában egy olyan világot tár elénk, amelyben egy autista lány abnormálisnak nevezett viselkedése, kommunikációra való képtelensége, a csökkent mértékű társadalmi kapcsolata, autisztikus magánya nem sokkal szokatlanabb, mint a környezetében élő „egészségesnek" mondott személyeké. Olyan világ ez, amelyben teljesen szétbomlott, vagy már bomlásnak indult családok jelennek meg - gyerekeket látunk szülők nélkül és szülőket gyerekek nélkül. Olyan világ ez, amelyben a társas lét csaknem teljesen kizárt, így nem marad más, mint az „egészséges magány" és az emberben féregként nyüzsgő gondolatok, melyek belülről emésztik. A Deviancia szereplőinek egy része nem bukkan fel a darabban, csak szó van róluk, azok viszont akik megjelennek a színen, kapcsolataikban elhidegültek, kudarcba fulladt létük pedig megmutatja, milyen lenni, ugyanakkor „nem jelen lenni" a világban. Az autista betegsége okán nem tud jelen lenni a társadalomban, ezért él egyfajta magányban, mintha saját maga bújt volna el, hogy ne lássa a világ fájdalmait. És ez történik a többi szereplővel is. Mikor nincs már kivel beszélni, saját magukba fordulnak és néha még önmaguk elől is elrejtőznek. Csak tévelyegnek, nem találva kiutat, értéket, nehezen megkülönböztetve jót és rosszat egymástól. A költői képekben gazdag, bár erőteljesen nyers drámában néha mégis megcsillan a szeretet, igaz, nem tudjuk, hogy azt a kis fényt éppen most temeti be a „sár", a „ragadó föld", hogy örökre elmúljon, vagy kitörni próbál alóla, hogy megmaradjon.

Gálovits Zoltán, dramaturg