Kisvárdán, a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának versenyprogramjában szerepelt a Harag György Társulat Raszputyin című előadása. Ungvári Judit kritikája az előadás kapcsán augusztus 28-án a Kisvárdai Lapok hasábjain jelent meg.
Képzeljünk el egy nagyon gyors snittet, mintha egy filmszalagot tekernénk vissza, mondjuk kiindulva a délszláv háborúból, a romániai forradalmon, a berlini fal leomlásán, a 70-es évek palesztin merényletsorozatán, a prágai tavaszon a Gulágon, a haláltáborokon, satöbbin, satöbbin át, peregnek, szaladnak a képek, majd belassul a filmszalag pörgése, és egy kimerevített pillanatban megáll egy torkolatcsőben, oldalt fordulunk és lám – na, ez az a lövés, amit egy bizonyos Gavrilo Princip nevű diák ad le 1914. június 28-án Szarajevóban, mit sem tudva arról, hogy végzetes lavinája százmilliókat temet maga alá.
Szőcs Géza Raszputyin című darabja erre az egy végzetes pillanatra fókuszálva próbálja a képzelet abszurd játékát játszani: mi lett volna, ha nem dördül el a lövés… Az abszurd játékhoz kiválasztja a lehető legabszurdabb főhőst, a történelem egyik legvitatottabb figurájának személyében, a cári Oroszország látnokát (?), parafenoménját (?), legnagyobb szélhámosát (?), esetleg (az fent említett diákhoz hasonlatosan) Európa szimbolikus sírásóját (?). Két hetet adnak neki az arkangyalok, hogy megmentse a világot „a lövészároktól, szögesdróttól, a börtöntől, a spanyolnáthától, az éhhaláltól, a mustárgáztól és a gázkamrától, a szuronyoktól és az atombombától...” Raszputyin „mission impossible”-je stílusteremtő alkotói intencióval nyer egyedülálló formát a szatmárnémeti társulat produkciójában, Sardar Tagirovsky rendezésében.
S bár mindannyian tudjuk, mi lesz a végkifejlet, szorgosan drukkolunk a modern kor sajátos Teiresziaszának, hogy rávegye az európai uralkodókat, válasszák a bölcsességet a „haláltáncos vérkarnevál” (Szőcs) helyett, ami egyaránt rettenetes következményeket ró a győztesekre és a vesztesekre.
Az előadás elképesztően grandiózus víziót tár a néző elé, amelyben Raszputyin vitatott figurája szinte krisztusi szerepkörben tetszeleg, annak a tébolynak a fényében, amit huszadik századnak hívunk. A díszletben kétoldalt elhelyezett arcok, a különböző mészárlások áldozatai, az előadás egy pontján nevesítődnek a kijelzőn, de nem a puszta elrettentés szándékával: arra kell rádöbbennünk, mi tettük ezt magunkkal, ebben szörnyen rosszízűen ketyegő időben, ami Sardar Tagirovsky színpadán hol hangeffektként, hol a megbillentett szék metronómjával méri tetteinket.
Az idő elképesztő asszociációs mezőben jelenik meg a produkcióban, a Raszputyint és Loulou-t „összeboronáló” Marcel Prousttól addig a csúcspontig, ahol az egyébként az előadásban vissza-visszatérő, a görögségre és a végletekig stilizált japán színházi formákra egyaránt emlékeztető archaikus kar elénekli a dalt a régi órákról (старинные часы).
Katartikus pillanat. Külön tanulmányt érdemelne a látványvilág, a fényektől kezdve a bábhatású, szinte commedia dell’artésra maszkolt színészeken át, a Kupás Anna tervezte, erős ecsetvonásokkal stilizált jelmezekig. Külön elemzést érne Bakk Dávid László kitűnő zenei vonalvezetése.
Külön lehetne ódákat zengeni a szatmárnémeti társulat lenyűgöző színészi megnyilvánulásairól, de mindenképpen illik kiemelni a Raszputyint megformáló, letaglózóan erős színpadi jelenléttel bíró Rappert-Vencz Gábort.
„Non ho l'età, non ho l'età Per amarti, non ho l'età Per uscire sola con te” – énekli mintegy fináléként Loulou (Budizsa Evelyn). Kívánom, hogy mi legyünk elég „idősek” szeretni, és legyen időnk megnézni ezt az előadást, bárhol játsszák is…
