Testek, melyek látatlanban találkoznak. Emberiességüktől megfosztott emberi lények. Magányos testek, neurotikus testek, mechanikus testek. A modern idők robotikája. Önmaguk tagadása, a másik nem-léte. Mintha árnyékokat néznénk, végtelen mozdulatokat. Mindaddig, míg az útjaik kereszteződnek, míg egyik test elfogadja a másikat. Majd egy közösség születésének lehetünk tanúi, amely egy Bach-fúgához hasonlóan növekszik: dallamok szervezett egymásba fonódása, de a dallamokat itt mozgó testek helyettesítik. Sosem tudhatjuk, hogy a véletlen mely része hozza össze az embereket, mi alkot belőlük közösséget. Viszont mindig ugyanúgy történik: az emberek útjai keresztezik egymást, találkoznak egymással, megismerik a másikat, egyesülnek, szétválnak. Nem számít a közösség, a nép, a falu, a család, bármilyen csoport vagy az ügyfélablak előtt kígyózó sor neve, mindig ott van benne a kétségbeesetten szorongó ember, készenlétben, és csak akkor fogadja el a másokkal való együttélést, ha teljes mértékben önmaga lehet a többiek között, vagyis ha: ő az első. 



Az első, a legelső, mindig a legeslegelső, a lap tetején, a színpad közepén, a fő attrakció. Szereti a másikat, hízeleg neki, mosolyog rá: csak azért, hogy elfoglalhassa a helyét. Az emberi kapcsolatok összetettsége és hibái. Együtt létezni valakivel nem jelent mást, mint lemondani magadból egy darabról a másik részére, levetkőzni, hogy felöltöztesd őt, meztelennek, törékenynek, sebezhetőnek lenni. A közösségtől függetlenül  mindig marad ugyanaz: pezsgő és könnyek. Mindig ünnepként kezdődik és drámaként ér véget.



A Têtes d’Affiche (A fő attrakció) egy kisopera a vágyakért folytatott hajszáról.