Bérczes László rendező a Nobel-díjas Jon Fosse Reggel és este című nagysikerű előadása után új produkciót hoz létre ugyanazzal a csapattal: Nick Payne Csillagrulett című „halálos stílusgyakorlata” születik meg 2026 szeptember 25-én az Ördögkatlan égisze alatt a Szkéné Színházban.

Mottó

„Amikor elveszítesz valakit, akit szeretsz, nem veszíted el az együtt töltött időt... és azt hiszem, ezt kell megtanulnunk: kevésbé lineárisan gondolkodni az időről. Ez a darab azt sugallja, hogy szét kell választanunk a veszteség fájdalmát attól az örömtől, amit az együtt töltött idő jelentett, és hogy ne feledjük, ez a közös idő most is megvan.” Sarah Wansley, a 2024-es angliai előadás rendezője

A darabról

Nick Payne világszerte játszott, 2012-ben született darabja egy férfi és egy nő közös történetét meséli el. A férfi méhész, a nő kozmológiával foglalkozó tudós. Utóbbi tény csak annyiból fontos, hogy a párhuzamos univerzumok feltételezett létezése sajátos játékra ihlette a szerzőt: minden jelenetet számos változatban, akárha stílusgyakorlatként írt meg, ami igazi kihívás a színészek számára. Csakhogy a „mi lett volna, ha másként döntök” játékosságát fájdalmasra hangolja a tény: a nő halálos beteg. Talán csak azért, hogy amikor a történet végén már elköszönnénk tőle, az író fanyar, csak azért is gesztussal megadhassa a lehetőséget a két embernek, hogy újrakezdjék az életet…

A rendező a darabválasztásról

A színházi rendezés számomra nem pénzkereső foglalkozás, soha nem is volt az, sokkal inkább a kiismerhetetlen emberi természet hiábavaló, de fölöttébb izgalmas megfigyelése-vizsgálata. A művészetben kevésbé foglalkoztatnak a megoldható, legalábbis annak tűnő társadalmi problémák, inkább a létezés megoldhatatlan, ám minden egyes embert egyformán érintő kérdései fontosak számomra: a világba vetett ember sorsa, születése, gyermeki létezése, felnőtté válása, kapcsolatainak véletlenek és törvényszerűségek által meghatározott, kiszámíthatatlan, ám életét meghatározó változásai és hozzá az elkerülhetetlen, de természetes távozás, a beleforgás a végtelenbe… A világban az ember az egyetlen lény, aki szembesül az Idővel: azzal, ami az univerzum szempontjából közömbös. Amikor Jon Fosse Reggel és este című kisregényének színpadi változatán dolgoztam, rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt években ösztönösen ugyanaz a téma foglalkoztatott, hiába rendeztem egymástól nagyon különböző drámákat: ez pedig a visszatekintés egy ember életének egészére akkor, amikor megcsapja, majdhogynem letaglózza az elmúlás könyörtelenül közeledő ténye. Háy János „Elem” című drámája (2021) egy idős néni utolsó napjait idézi meg, amikor a jelen konkrétumai keverednek a múlt emlékfoszlányaival; a Shaw Festival Theatre-ben színpadra állított „Everybody” a középkori Everyman 21. századi változata, amikor a Halál kopogtat az ajtón, és főhősünk, Akárki kétségbeesett könyörgése ellenére elvégzi dolgát; Jon Fossével, akinek drámáiban is, regényeiben is alaptéma az Idő, előbb 2024-ben, az „Őszi álom” rendezésekor, majd Reggel és este című kisregényének színpadra állításakor találkoztam. Utóbbi egy egyszerű halászember életének első és utolsó pillanatát ábrázolja derűvel, életszeretettel, a tények elfogadásának természetességével. Noha örömmel megtapasztalom az előadás sikeres fogadtatását, egyre erősebben fogalmazódik meg bennem a vágy: nem elveszítve azt a személyes indíttatást, ami által szinte zsigerileg fogva tart az Idő, az újabb kihíváshoz, a kötelező megújuláshoz könnyedebb, játékosabb anyagra kell lelnem. Ekkor találkoztam a Csillagrulettel.

Abban hiszek, hogy az alapvető feladat: minden jelenetet számtalan változatban újra kell játszani, nekem is, a színészeknek is lehetőséget ad fantáziánk „elszabadítására” és benne a humorra, miközben a történeten végigvonuló halálos szál összeköti, egyben tartja a végtelenül szabad játékosságot. És közben a magam korlátait-határait átlépve, mint minden egyes ember, maradok foglya az Időnek.

A „társulat”

Idézőjelbe kell tenni a szót, hiszen a három színészt-előadót és a többi munkatársat „csak” a legutóbbi munka közös öröme tartja össze. Ez a kis társulat, idézőjelek nélkül, derűs várakozással tekint az új, közös munkára, az „együtt töltött közös időre”.