- A próbafolyamat elején azt nyilatkoztad, hogy nehéz feladat számodra ez a szerep, ez a sors. Több hét telt el a bemutató óta. Megszelídítetted Arkagyinkát?
- Sokáig eltartottam magamtól. A lényegét nem értettem. Valami olyan másságot éreztem, amitől egyáltalán nem állt össze a kép. Figyelve magamat egyszer csak ráébredtem, hogy mindenhol máshol ösztönösen működött bennem ez a nő, csak a színpadon nem. Mert ott túlságosan a helyzetekre, a megértésre koncentráltam… aztán amikor elengedtem a problémát, a büfében, már rögtön működött. Nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy Csehov úgy írta meg ezt a színésznő szerepet, hogy nincs egyetlen pillanat sem, amikor színpadon láthatnánk – pedig a színészember akkor van, akkor létezik, amikor színpadon van. Aztán bevillant, hogy ez a színésznő – mivel most nyár van –, nem csinál semmit, és ez az egész, amit látunk, csupán pótcselekvések sorozata. Ezek a gondolatok végül egyre közelebb vittek hozzá, és a megformálásához.
- Játszottál már egyszer a Sirályban, és majd’ minden fiatal színésznő álmát, Nyinát alakítottad. Volt már ilyen az életedben, hogy egy darab kétszer is megtalált?
- Nem, de ez a mostani munka nem emiatt volt érdekes élmény. Az akkori előadás csak „a felületen” érintett meg, alig emlékszem rá. Nem maradt semmi nyoma, ami most befolyásolna. Sőt olyan mélységek sem maradtak, ami most hatással lehetett volna rám. Bálint István rendezte, aki egy egészen más gondolkozású ember volt, és ezért az előadás is más rétegekbe jutott el. Úgy gondolom, hogy a lényeg, ami Nyina fő vonzóereje, az a mindenre képes, nagyon tiszta lány, aki a végsőkig el tud menni egy ügyért, az nem volt benne. Az előadásban sem és bennem sem. A mai fejemmel azt gondolom, ha az ember nincs túl egy valóban mélyen megélt válságon, akkor nem lehet megérteni. De lehet, hogy ezt csak azért mondom, mert én most már innen gondolkodom – a válság túloldaláról.

- Milyen ennek a „régi-új” színháznak a társulatában, jól érzed magad?
- Nagyon. Mindamellett, hogy ez most egy nagyon nehéz munka volt, sok komoly pillanattal. De ez a társaság együtt volt a bajban, egyszer sem mutogattak egymásra, nem hárították egymásra a felelősséget. Ez komoly jele annak, hogy milyen a társulat. Érzékenyek, emberségesek. Kivétel nélkül jó emberek, és szerintem nagyon komoly tehetségek is vannak. Izgalmas, nagyon. A régi Radnótis korszakomra emlékeztet – az összetartozás… tényleg olyan, amiről az ember álmodik. Úgy… lehet vágyakozni utána.

- Mit szólsz a fiatalokhoz? Együtt játszol Járó Zsuzsával, Hámori Gabival, Czukor Balázzsal, Máthé Zsolttal…
- Mindegyikükben van felfedeznivaló. Nagyon szeretek a fiatalokkal együtt lenni, mert azt, amit már elértem, azt tudom, de amit ők hoznak, az olyan izgalmas. Hogy ők hogyan gondolkoznak a mai világban… ez sokszor foglalkoztat. Érdekes, hogy jobban érzem magam a fiatalabb korosztállyal, mint a korombeliekkel. Ez csak egy ideje van így, úgyhogy lehet, hogy valami kortünet, nem tudom… Akivel pedig régóta ismerjük egymást, például Széles Lackóval még a Radnótiban voltunk együtt, és ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

- A Radóntira nem vágysz vissza?
- Nem. Mivel eldöntöttem, hogy onnan eljövök, azt úgy gondolom megéltem. Nagyon sokáig visszajártam a büfébe, a többiekkel beszélgetni, de színpadara nem vágytam vissza soha... Úgy érzem, hogy megtettem, amit lehetett, ami adatott.

- Valaki azt írta nemrég veled kapcsolatban, hogy „milyen jó, hogy Mácsai Pál újra felfedezi Kerekes Évát”. Te is úgy éled meg, hogy újra felfedeznek?
- Újrafelfedezésnek nem mondanám, azt érzem, hogy valakinek nagyon nagy szüksége van rám, és nagyon fogja a kezem. Fontos neki, amit gondolok, és ahogy dolgozom, bízik az ösztöneimben. Ezt érzem – nem csak érzem, tudom is. Ennél nagyobb bizonyosság, hogy ott szükség van rám, nem kell, és talán nem is lehet.

- Mi vár még rád ebben az évadban?
- Játszom azokat, amiket eddig – az Örkényben A testőrt, A kopasz éneksnőt és a Sirályt – tavasszal pedig nálunk rendez Novák Eszter. Valószínű vele fogok dolgozni.

- Komikának vagy inkább tragikának tartod magad?
- Nem tudom. Vagyunk egy páran bennem… Van humorérzékem, pontosan látom a dolgok humoros oldalát. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy megéljem a helyzeteket, elég mélyen – erre törekszem. Sokféleképpen átélni, több rétegűen gondolkozni valami felől izgalmasabb.
Amikor egy szerepet el kell játszani, meg kell érteni, valamit odaadok, és közben az enyém is marad. De az élet sokszor hív… kell, hogy más is történjen, mint a színházi élet – hiszen abban teljes biztonsággal létezem. Egy életszerű hívásban sokkal bonyolultabb, hogy nincs védelem, nincs védettség, nem lehet megúszni. Ez egy fura kettősség, hogy ebben is, abban is próbáljak működni. A gyerekeim nagyon sokat segítenek – a gyerekek még olyan egyszerűen és egyértelműen fogják fel az életet –, meg tudnak erősíteni a saját magam bizonyosságaiban. De ez annyira illékony... Tulajdonképpen teljes biztonságban csak a gyerekeimmel érzem magam, és a színpadon.