Írások
Sőt, az együttélés néha már együttműködést is hoz magával. Amiből sajátos, különleges, csak itt lehetséges értékek születnek. A temesvári színházi találkozó, a TESZT évről évre, minden koranyáron csokorba is gyűjti ezeket. Most ilyen a Temesvári Csiky Gergely Színház új bemutatója is, a Rabenthal. Román rendező német szerző darabját állította színpadra magyar színészekkel.
Az előadás különben nem könnyen adja meg magát – legalábbis a messziről jött és nem éppen fiatal kritikusnak. Miközben a helyi publikum jelentős része remekül mulat. Érezni, hogy ők megszokták ezt a stílust, beléjük idegződött ez a formanyelv, értik a rendezés, a szöveg, a játék humorát. Közel áll hozzájuk a román színház, amelyből kiadós ízelítőt ad ez az este. Igaz, néhányan távoznak is. Markáns színházi produkció esetén ez lenne a normális. A nézők megosztása, erős reakciók kiváltása. Radu Afrim rendezésében a Rabenthal, a német Jörg Graser darabja ilyennek bizonyul.Első reakcióm kettős: az előadás bosszant és untat egyszerre. Mert nem értem, nem tudok beletalálni a nyelvébe.
Provokatív hatások irritálnak. Noha rögtön felfogom, hogy formátumos színészi teljesítményeket látok, aminek máskor magában is örülni tudnék. Csöppnyi kétségem sincs, hogy Tokai Andrea és Bandi András Zsolt, akiket régóta csodálok, ezúttal is fantasztikusan játszik, és hogy Csata Zsolt, akit talán először látok, hibátlanul adja közöttük a főszerepet. De mindezt nem tudom élvezni, annyira bosszant a szöveg, a történés értelmetlensége. Jóformán az egész, bő két órán át szünet nélkül tartó játék során csak annyi világosodik meg, hogy egy nem éppen fiatal, de új házaspár, a címszereplő, a dúsgazdag Rabenthal és arája ünnepli az esküvőjét egy étteremnek csúfolt ócska hodályban, ahol szinte csak a halszakács pimaszkodik és szabadkozik, vagy a pincér szerencsétlenkedik.
Ám az amúgy is groteszk idillbe folyamatosan belerondít az agresszív halszakács vérmaszatos kötényben, ráadásul olykor egy embernyi méretű tátogó hal is be-begyalogol a képbe, és néha megjelenik Borbély B. Emília egy díva szerepében, természetesen kellőképpen eltúlzott negéddel énekelve. Aztán a darab végére a kezdetben erőszakos halszakács megjuhászodik, a menyasszony meg különféle ruhákat és parókákat öltve parádészik.
Én meg az előadás végére megértettem, hogy annak, amit láttam, volt ritmusa, volt struktúrája, sőt talán több struktúra is vetült egymásra, valamilyen komplikált rendszert képezve. Művészi alkotás, mi több, artisztikum volt jelen. De azt már másnap reggelre sem tudtam, és azóta sem tudom megfejteni, hogy mindennek mi volt az értelme, a tartalma. Hacsak nem a forma maga volt a tartalom is, ahogyan azt némely esztétikai iskola tanítja. A struktúra fölmutatása önmagáért.