„Páger művész úr, színpadra! Páger művész úr, színpadra!…

Az arcát látom, ahogy a lámpa megvilágította az öltözőben, a tükörbe nézett, a tükörbe néztem, úgy beszélgettünk kezdés előtt. Nem sminkelt, nem készített maszkot, csak felvette a színpadi öltönyét, az alakot belülről formázta meg, nem kellett ahhoz más, csak az a fantasztikus ösztön, amivel  alakokat váltott, anélkül, hogy más lett volna.

„Páger művész úr, színpadra!...” Az arcát látom,  festetlen, maszk nélküli arcát, a májfoltos homlokot, a figyelő szempárt, szájszegletben az idővéste ráncokat, a kissé kesernyés mosolyt. Látom előadás után, trikóban, verejtékét törli, fésüli gyérülő haját, a szűk öltözőbe emberek törtetnek be boldogan, lelkesen: -Gratulálunk! Remek volt, gratulálunk!... Páger udvariasan  - de persze boldogan – bólogat, siet, öltözik, előadás után mindig siet, nyakkendőt köt, s mintha oda se figyelne, de azért élvezettel hallgatja az elismerő szavakat, kissé meghatottan, aztán elsőként hagyja el a színházat elegánsan , raglán felöltőben, Bea, a felesége oldalán. Bea mindig ott van, várja a taps után az öltöző folyosóján:- Jaj, Téni, remek volt, csodálatos, micsoda siker! Csak meg ne fázz, nem vagy fáradt?, menjünk Ténike!...

Siker. Valóban, minden este siker. Mert Páger soha nem volt rossz, soha nem volt hamis a játéka.  Minden színpadi gesztusában ott volt a valóságos élet. Százféle alakban az élet százféle színe a komédiától a tragikusságig. És a jelmezek!  Kis, pörge fövegek, napszámosok elzsírosodott kalapja, méltóságot adó Eden-kalapok, sapkák, simléderes, karimátlan filcek, csibészesek. És a lábbelik: paraszt-meg dzsentri csizmák, lakkcipők, kitaposott szandálok, vásott bakancsok… Meg a pantallók! Bricseszek, bohócosan lötyögősek, úriak, foltosak. Zsakettek, lüszter kabátok, kikopott könyökű tweed zakók. Aztán meg a lobogós parasztingek, mellények, ködmönök. Iparoskötény, gazdakötény, kubikosok gúnyája, zsellérek cejg ruhája. A legtöbbjét ő válogatta össze gonddal. Hiszen jobban tudta, mint a tervezők, hogy mit visel a földmíves, a munkás, a cseléd, a csavargó vagy a mágnás, a falusi tanító, a gimnáziumi tanár…

„Páger művész úr, színpadra!.... – siet, megy le a lépcsőn a Pesti Színház öltözőjéből, egy pillanatra megáll a takarásban, aztán belép…. Az üres öltözőben fehér fénnyel ég a lámpa a tükör fölött. Vakít a fény. Csend van.