Írások
Azóta, hogy a 25. Színházban mint Szókratészt megismertem, mindig elbűvöltek alakításai, tökéletes beszédművészete, a gyors és mégis érthető dikció, a szavak szinte plasztikussá formálása.
A Holt lelkek próbáin láttam, hogyan formálódik a színész anyaga: a teste, a hangja azzá, amivé majd lennie kell szerepe szerint. Haumann, amint az első napokban még farmerben, könyékig felgyűrt dzsekiben megjelent az üres színpadon, derekát groteszkül kifeszítette, hogy gerincét illedelmes, gyors meghajlásokra, vagy esetleg büszke tartásra készítse, aszerint, hogy hatalmasság elött áll, vagy alantas lénynek ad utasítást, s hogy gőgös is legyen , állát kissé előre szegezte, alázatos vagy fennhéjázó mozdulatokat próbált, s máris visszapergette az időt a tizenkilenc századi Oroszhonba, a csinovnyikok világába. Mind több és több gesztus került elő a próbák során, hangszínek, ravaszkodások, kitörések, elfojtott suttogások, ez elhagyva, az megtartva, ahogy a belső átlényegülés követelte.
De igy volt minden szerepével, akár a Revizorban vagy a Kispolgárokban, így a Velencei kalmárban, a döbbenetes erejű Harpagon alakítással, mindig megteremtette a figurák körül a korszakot jellemző légkört, százféle alakban áll előttem, százféle világban. Magával ragadó lélektani ábrázolása drámában, komédiában egyaránt nagyszerű volt, akkor is, ha kuplét adott elő, akkor is ha Shylockot formálta meg.
Nagy művész volt, neve ott ragyog a magyar színészek legjobbjai között.