A fővárosi publikum mellett a pécsi, a debreceni vagy a szegedi közönség is emlékezhet. Nemcsak a hangja volt különleges, hanem az általa szívvel, szenvedéllyel életre keltett figurák is. Az érdemes és kiváló művésszel, a dalszínház örökös tagjával, Mészöly Katalinnal operai aranykorról, lélekkel megtöltött figurákról, atmoszférateremtésről és az éneklés öröméről is beszélgettünk.

Már kiskorában gázsiért énekelhetett…
     –   Ha édességre vágytam, bementem a sarki kisboltba, s produkciómért — énekeltem, táncoltam — választhattam csokoládét, gyümölcsöt. Óvodásként is minden műsornak a sztárja voltam, imádtam fellépni, sosem féltem a szerepléstől. Előbb tanultam meg beszélni, mint járni. Így aztán színésznőnek készültem, majd táncdalénekes akartam lenni… Tizenhat évesen a Fiatal Művészek Stúdiójában egy divatos, olaszt dalt adtam elő, de olyan hangerővel énekeltem a mikrofonba, hogy belerecsegett az erősítő. Mondta is a hangmérnök, hogy ilyen hanggal menjek inkább operaénekesnek.
 

De varrónőnek ment…
     –   Tizenhat évesen már házas voltam. Az első férjem, Mészöly Gábor — akinek máig viselem a nevét — művészdinasztiájának volt felmenője Ditrói Mór is. S hiába akadtak korábban színészi vágyaim, a szüleim azt akarták, legyen szakma a kezemben. Mivel szerettem volna saját lábra állni, igent mondtam. Ők találták ki nekem, hogy tanuljak női fehérneműkészítést a Kígyó utcai iskolában. Persze, nem nagyon foglalkoztam a szakmával, ahelyett, hogy a műhelyben lettem volna, állandóan az üzletben szórakoztattam a vevőket. Még a szakmunkásvizsgát is úgy tettem le, hogy a többiek varrták meg helyettem a vizsgamunkámat. Semmi affinitásom nem volt ehhez a szakmához. Nehezen is helyezkedtem el aztán, végül  — már fiatalasszonyként— a kőbányai fehérneműgyárban kezdtem dolgozni. Fizetést azonban sosem kaptam, mert annyi selejtet gyártottam, hogy semmi sem maradt a béremből… Nagyon bántott mindez, belefogytam, és ezt észrevette a család. Az anyósom, Ditrói Ilona, aki az ikrei megszületése után hagyta abba a színészetet, azt javasolta, vegyenek ki a gyárból, mert tönkremegyek benne, és találnak nekem helyette mást. Máig emlékszem arra a nyári, margitszigeti Faustra, amire elvittek. Magával ragadott az előadás, ez volt az első opera, amit láttam, a végén pedig bemutattak a statiszták vezetőjének, Bende Helgának. Ősszel már az Operaházban, a statiszták között kezdtem a szezont. Előbb voltam hát a színpadon, minthogy jártam volna a dalszínház nézőterén… S az első pillanattól imádtam a műfajt és az Ybl-palotát is. Attól kezdve én voltam a legszorgalmasabb statiszta, aki minden instrukcióra figyel, mindent a legpontosabban végrehajt.
 
S hamar elkezdett énekelni tanulni is.
     –   A zene mindig fontos volt nekem, bár ez a zongoratanulásomra nem volt igaz. Gyerekként a szüleim engem is, ahogy a bátyámat, beírattak a zeneiskolába. Ő  tehetségesen játszott, mindenféle slágert előadott, én azonban inkább énekeltem, táncoltam, nem törtem magam a skálákkal… Így azzal az üzenettel bocsájtott el a zongoratanárom, hogy tehetséges, de nem elég figyelmes. Az Operaházban azonban hamar rájöttem, az éneklés lehet az utam. 17 évesen lettem statiszta, majd elkezdtem magántanárhoz járva fejleszteni a hangomat. 21 évesen már a dalszínház kórusában énekeltem, de emellett is folytattam a tanulást.
 
Lola szerepében debütálhatott a dalszínházban.
     –   Kórista voltam, amikor Békés András rám osztatta ezt a figurát a Parasztbecsületben. S bár mindig 150 volt a pulzusom, mielőtt énekelni kezdtem, nagyon élveztem az előadást. Sosem féltem a színpadtól, mivel tényleg mindig imádtam játszani, ráadásul statisztaként folyton figyeltem a nagyokat: Szecsődi Irént, Melis Györgyöt, Ilosfalvy Róbertet vagy Fodor Jánost. Akkor is ott voltam a takarásban, amikor nem volt feladatom, mert tőlük rengeteget lehetett tanulni atmoszférateremtésről, hiteles alakításról.
 
Miért nem maradt ezt követően az Ybl-palotában?
     –   Mert nem kínáltak szerződést, csak kisebb feladatokat. Szerencsére, mert így kerültem Pécsre, ahová Horváth Zoltán hívott. Meghallgatta előadásomban a Máglya-áriát, s azonnal szerződtetett magánénekesnek. Huszonnégy évesen kerültem be egy kisebb társulatba, ahol Breitner Tamás volt a karmester. Rengeteget köszönhetek kettőjüknek, az ott töltött éveknek. Amikor aláírtam a szerződést, azt gondoltam, mostantól főszerepeket énekelhetek, ehhez képest három esztendőn keresztül csak kisebb feladatokat kaptam. Szépen felépítették a pályámat, így mire következtek a nagyobb szerepek, már rendelkeztem némi technikai rutinnal, színpadi eszköztárral Pécsett én voltam az egyetlen mezzo, alt, így mindent énekelhettem. Elsőként Carment kaptam meg, majd következett A trubadúr Azucénája. Az első pillanattól lubickoltam a figurában, s ettől kezdve Azucena lett a a legkedvesebb nőalakom. Egészen nyugdíjazásomig énekeltem, több mint harminc éven keresztül, temérdek rendezésben, rengeteg partnerrel. Pécsett élvezet volt énekelni a repertoárt, nagyon jó volt a társulat is. Horváth Zoltán nemcsak a fokozatosságra figyelt, hanem mindig azt is mondogatta nekem: „Ne tudd előre a darabot!” Azaz nem játszhatom el már az első felvonásban, hogy az utolsóban meg fognak ölni… Nagyon bölcs tanács, gyakorta eszembe jutott az évtizedek alatt…Ahogy az is, amit szintén gyakorta hangoztatott: „Ne törődj azzal, kit láttál Carmenként, s mit csinált a színpadon. Gondolj arra, hogy Te, Mészöly Kati, mit csinálnál abban a helyzetben. Attól lesz egyéni az alakítás, s akkor tudod rányomni a bélyegedet egy figurára!” S nem tudom, hogy mindezt oktatják-e a főiskolán, de nekem ez a két ember, Horváth Zoltán és Breitner Tamás tanította meg az alapokat. S még az utolsó fellépéseimen is mindig eszembe jutott, amit Breitner mondott a legelső Trubadúrom főpróbáján. Amikor ugyanis a Táborképben kitéptem magam a katonák kezéből, olyan hangerővel énekeltem ki a kétvonalas G-t, hogy majd leszakadt a csillár. Breitner megállította az előadást, lekopogta a zenekart, tőlem pedig megkérdezte: „Hány éves maga, Angyalom? 27? Hány éve van még a nyugdíjig? Huszonnyolc év” – válaszoltam értetlenül. „Hát, addig biztosan nem fog énekelni, ha így kiabál” – tette hozzá. Csak kontrollált hangokat szabad énekelni — idéztem vissza mindig, minden alkalommal, amikor ehhez a részhez értem. Így nem teszi tönkre magát az ember, s így tud sokáig a pályán maradni! A Don Carlos is örök emlék Pécsről, hiszen olyan sikerrel debütáltam Eboliként, hogy átvehettem érte a Liszt-díjat.
 

Debrecenbe pedig már második férjével, Horváth Bálinttal szerződött.
     –   Így van. Bár én nem akartam elmenni Pécsről, de friss házasok voltunk, s mindkettőnket azzal vettek rá a szerződés aláírására, hogy azt mondták: a másik már aláírta… Debrecenben nem éreztük jól magunkat, olyannyira nem, hogy megkértük Mikó Andrást, aki akkor az Operaház főrendezője volt, hallgasson meg minket. Azt mondta, erre nem ér rá, de az 1977 márciusában játszott Bánk bán-előadásra kitűzött minket a dalszínházban, én Gertrudist, Bálint pedig Bánkot énekelte. Szeptembertől már a társulat tagjai voltunk, s nyugdíjazásunkig az Ybl-palota volt az elsődleges otthonunk. Azonnal főszerepeket kaptunk, mert mindketten óriási repertoárral rendelkeztünk. Még Debrecenben történt egyébként, hogy az egyik Bánk után ültem az öltözőmben, amikor döngő lépteket hallottam a folyosóról, s valaki feltépte az ajtót. Komlóssy Erzsébet jött be hozzám gratulálni, s azt kérdezte: „Ki utál téged Pesten? Ne mondd, hogy ilyen vocéval itt lennél különben…”
 
Hogyan fogadták visszatérőként a dalszínházban?
     –   Már a Lola miatt is többen, a stimmkollégák közül, próbáltak meg keresztbe tenni, azonban nagyon sokan voltak, akik örültek, hogy ismét köztük vagyok. Drukkerem volt az egész kórus. S boldog voltam a házban, sokszor mentem végig hangosan nevetve a folyosókon. Egyszer Kórodi András meg is kérdezte: „Mondja, maga tényleg mindig ilyen vidám? „Igen — válaszoltam —, ha csak el nem keserítenek valamivel… ”  Imádtam az Operaházat, ezért is nagy öröm, hogy a közönség szavazatai alapján én is tagja vagyok a Halhatatlanok Társulatának, az unokáim a „Pesti Broadway”-en a lábnyomommal szoktak fotózkodni. Sokfelé szívesen szerepeltem a dalszínház mellett is, különösen a szabadtereket szerettem, a Margitszigetet vagy a Szegedi Szabadtéri Játékokat. Felszabadító öröm, euforikus érzés volt a szabadtéren énekelni, ráadásul, ha én szerepeltem, tényleg szinte sosem esett az eső. Mondták is a kollégáim, én vagyok a kabala, ha énekelek az előadásban, biztosan jó lesz az idő.
 

Miként építette fel a szerepeit?
     –   Sosem a hangokat néztem először, hanem elolvastam a történetet. Az alapján építettem fel a figurát, majd tanulmányoztam a zeneszerzői utasításokat is. Ösztönlény voltam mindig, az érzéseimet is belevittem mindegyik általam megformált nőalakba. Az volt a jó, hogy szilárd alapokra építkezhettem, köszönhetően a pécsi éveknek. A dalszínházban is a legjobb esztendőkben énekelhettem, tényleg aranykora volt a háznak az az időszak. Olyan partnerekkel léphettem fel, akik ugyancsak hús-vér figurákat teremtettek előadásukkal, így velük könnyebb volt megélni a szerepeket. Nagy egyéniségek, hatalmas hangokkal. És semmi manír, semmi modorosság… Boldoggá tett, hogy ott lehettem közöttük. Több hetes próbaidőszakokon készültünk fel a premierekre, és sok darabot több rendezésben is énekelhettem. Egyszer egy németországi felkérést is kaptam, ötven Carmenre szóló sorozatra, de végül nem vállaltam, mert azt éreztem, nem tudok úgy énekelni, szerepet formálni, hogy minden előadáson még a kisujjamat is centire beállítva kell tartanom. S nemcsak sok szerepem volt, hanem sok igazgatóm is. Akadt olyan, akivel nem indult könnyen a közös munka… Mihály András nagyon sok szerepben léptetett fel, így a következő vezető, Petrovics Emil szinte mindig mindenben engem hallott. „Maga túl sokat enged meg magának színpadon” — mondta egy alkalommal, amikor bejött az öltözőmbe. „Sokat dolgoztam azért, hogy túl sokat engedhessek meg magamnak — szólt a válaszom —, s az az elvem, hogy sok mindent lehet tenni a színpadon, egy dolgot nem: unalmasnak lenni!” Erre dühösen távozott, s ettől kezdve olyan kis szerepeket kaptam, mint például a Figaro házasságának Marcellinája. Az Albert Herringben is Albert anyját, egy kellemetlen zöldséges asszonyt osztott rám, így viccesen becsavartam a hajam újságpapírdarabokkal, úgy léptem fel. Miután lement az előadás, Petrovics bejött az öltözőmbe, s azt mondta: „Adhatok én magának bármilyen kis szerepet, maga mindenből főszerepet csinál!”  S attól kezdve, már tőle is főszerepeket kaptam. De érdekes módon bármennyire boldoggá tett az éneklés, a színpadi lámpalázam szinte a pályám végégig megmaradt. Mindig csak az első néhány hang után nyugodtam meg. S a karrierem során szinte mindent elénekelhettem, amit akartam, kiváló partnerekkel szerepelhettem itthon és külföldön egyaránt. Különösen nagy öröm, hogy a férjemmel, Horváth Bálinttal oly sok közös, emlékezetes előadásban szerepelhettem! De mindig szükségem volt közönségre ahhoz, hogy átlényegüljek, és a legjobb hangi produkciót, alakítást nyújtsam!

Címkép: 
Giuseppe Verdi: Az álarcosbál, rendező: Koltay Gábor – Bakáts tér