Mit jelent a színház, a színészet számodra?
   –  Nemes Nagy Ágnes A mesterségemhez című versét tudom idézni: „Mesterségem te gyönyörű, ki elhiteted, fontos élnem.” A színházban a játék fontos számomra. Az, hogy mindig új dologban tudom megméretni magam, hogy mint egy pszichológus, úgy kell foglalkoznom egy-egy szereppel. Egy alakítás belemerülés valami teljesen másba, valahová másfelé elmenekülhetek az éppen nem jó életemből, vagy ha az jó, belemenekülhetek egy rossz karakterbe – szeretem ezt az állandó hullámzást. És ami hozzájön még, hogy ezt csak közösségben csinálhatod. Erről eszembe jut két dolog. Egyrészt: az ember borzasztó magányos a színpadon, hiába vannak körülötte a kollégák. Ugyanakkor, amikor a Szkéné Színházban kezdtem a pályámat Keleti Istvánnál 1969-71 között, ott tényleg közösség volt. Ott minden foglalkozás egy koncentrálós játékkal kezdődött, utána próbáltunk, majd nagy beszélgetésekbe bonyolódtunk. Ott tanultam meg azt, hogy figyelj oda a másikra, hogy add bele a testedet-lelkedet a szerepedbe. Még egy ilyen közösségi dolog: a főiskolán Kapás Dezső és Horvai István voltak az osztályfőnökeim, és mindig azt ajánlották, hogy „Takács, te olyan közösségi létbe tartozó vagy, menj a 25. Színházba!”, viszont a Radnótiban Bálint András azt mondta: „Takács, te mindig elől szeretsz állni”. Tehát ez a közösség-érzet nagyon változó.

Nem lehet, hogy a pályád elején szükséged volt a közösség erejére, ma már több mint 50 év után más dolgokra van szükséged? Vagy ugyanazt a szituációt ma már másképp ítéled meg?
   –  Lehet, de az, hogy csapatban vagyunk, együtt próbálunk, hogy van egy közösség, ahova tartozom, az jó. A Budaörsi Latinovits Színház egy nagyszerű közösség. A magány valószínűleg abból fakad, hogy minden kimondott szóért felelősséget érzek, hiába hogy előtte a rendezővel megdolgoztuk az anyagot. Régebben láttam Törőcsik Mariról egy felvételt, amiben arról a félelméről beszélt, hogy egyedül kell állni a színpadon. Akkor nem is értettem, de egy ponton elkezdődik ez a drukk, hogy mit teszek le aznap este.

Beszélgessünk Blanche-ról.  A múlt évadban Ördög Tamás rendezésében került színre Budaörsön  A vágy villamosa. Bennem ez a Tennessee Williams darab úgy él, hogy Blanche-t egy nagyjából ötvenes színésznő szokta játszani…
   –  Szokta játszani, miközben Banche 30 éves.

Pláne! Mikor előzetesen ránéztem a szereposztásra, először az jutott eszembe – bocsáss meg, - hogy vajon nem vagy-e idős ehhez a szerephez? Aztán, látva az előadást, azt gondolom, hogy ez az egyik csúcsalakításod. Nem Blanche kora a lényeg!
   –  Tamás is ezt mondta, mikor győzködött, hogy vállaljam el. A szakmabeliek is biztattak. 1947-ben született a mű, azóta másként gondolkodunk a fiatalságról-öregségről. S hiába, hogy 30 éves Blanche, de olyan utat járt be 17 éves korától 30-ig, amit - lehet mondani, hogy -  egy velem egykorú ember bejár. A tönkrement Blanche–ban az látható, hogy egy boldog elindulásból hogyan törik meg, s milyen játszmákra kényszerül, hogy túléljen. Ezt ennyi idős korban is el lehet mondani.

Szerinted meg kell érni egy szerephez?
   –  Rögtön a pályám elején kaptam egy olyan szerepet Veszprémben, amikor 15 évvel idősebb kollégáimmal kellett volna egyidősnek lennem Azt nem tudtam megugrani, Horvai tanár úr mondta is, hogy ez itten bukta. Azért jó a Blanche, mert ezt a figurát egy 30 éves nő nem is tudná jól eljátszani. Most, hogy 73 évesen eljátszottam, istentelenül megküzdöttem ezért a szerepért, de valójában ekkorra – már korábban is, 50 fölött – sok mindent tudsz az életről és a szakmádról. A tudás összeérik, mindig van fiók, amit kihúzhatsz, s van ajtó, ami mögé látsz.

Nem Blanche az első alkalom, hogy nagy a távolság a szerepbeli és a tényleges korod között. Az Aliz című előadásban egyenesen egy 8 éves kislányt kellett alakítanod. Azzal is meg kellett küzdened?
   –  Abszolút. Tengely Gábor, az író- rendező nekem akkor azt mondta – úgy látszik, a rendezők meggyőzik az embert - , hogy lát bennem kislányságot. A próbák során pedig azon voltam, hogy semmiképpen ne legyek túlzó, ne legyek kislánykodó. S volt egyszer egy 10-12 évesekből álló közönség, akikkel beszélgettünk utána, s megkérdeztem tőlük, hogy nem zavarja-e őket, hogy a nagymamájukat látják a színpadon Alizként? S azt mondták, hogy amikor háttal ültem az előadás elején, akkor ők már tudták, hogy nem 8 éves vagyok, de az első jelenet után elfelejtették.

Amikor felkínálnak neked egy szerepet, akkor mi inspirál elsősorban?  A darab, a rendező, a társaság?
   –  Ez így mind együtt. De a színész kiszolgáltatott, amit kapsz, azt kell csinálni. Általában az igazgató, a rendező, a dramaturg döntenek arról, hogy egy csapatban ki mit játszik. Sok mindentől függ az, hogy mit osztanak rád. Budaörsön már vagyok olyan helyzetben, hogy mondhattam volna: nem játszom el Blanche-t, ez képtelenség, de nem ez a jellemző. Egyszer tiltakoztam egy szerep ellen: a Radnóti Színházban nem akartam eljátszani Mariskát a Vőlegényben. Akkor nagyon rossz állapotban voltam családilag, könyörögtem Bálint András igazgatónak, de ő azt mondta, hogy te ezt el fogod játszani, mert ez gyógyulás neked. És nagyon igaza volt! Emlékszem, még a kritika is megdicsért. Szóval, a színészet - visszatérve a kezdő mondataimhoz - gyógyulás is.

Ha szabadúszó lennél, könnyen tudnál mondani nemet…
   –  Soha nem bírtam szabadúszó lenni. Egyrészt az egy kiszolgáltatott helyzet, másrészt: nem vagyok képes önmagamat eladni. Ez a furcsa szeméremérzés végigkísérte a pályámat, nem tudok önmagamért harcolni. Aki szabadúszik, annak állandóan fel kell hívnia a figyelmet magára, hogy észrevegyék őt. Nekem nem volt olyan filmszerepem vagy egy tv-sorozatban való állandó részvételem, hogy én egy név legyek, ezért ezt nem tehettem meg.

Kizárólag szakmai szempontok irányítanak, amikor eldöntöd, hogy játszol valahol vagy sem?
   –  Igen, színész vagyok, Lehet, hogy ez egy megalkuvó dolog, de nekem a szakmához való hozzáállás számít. Azt nézzék, hogy a Blanche-t hogyan  játszom el.

Sok színházban játszottál. 10 évet vidéken töltöttél – Veszprémben, Debrecenben, Szolnokon, utána kerültél a Radnótiba 1985-ben. Majd 1994-ben jött a Székely Gábor-féle Új Színház, utána a Márta István-féle Új Színház, 2012-től Kaposváron játszottál 4 évet és 2016-tól vagy Budaörsön. Ha végigtekintesz a pályádon, melyik időszak volt a legjobb?
   –  Hármat tudnék mondani. Veszprémben nagyon-nagyon sok jót kaptam Pethes György rendezőtől. A Radnótiban nagyon törődtek azzal, hogy legyenek fontos, a teherbírásomat próbára tevő szerepek, és most jó helyem van Budaörsön.

Nem lehet könnyű adott esetekben döntéseket hozni, amikről csak utólag derül ki, hogy azok jók vagy rosszak voltak-e.  Utólag mit látsz?
   –  Még veszprémi színésznő voltam, éppen egy főszerepet próbáltam, s Szabó István hívott a Budapesti mesék című filmjéhez. Nem engedett el a színház, s akkor fel kellett volna mondanom. Nem mertem meglépni. A legjobb szakmai döntésem az volt, amikor 1985-ben felhívtam Bálint Andrást – tudva, hogy ő lesz az új igazgató- , hogy szívesen játszanék a Radnótiban. Jól ismertem őt korábbi közös munkáinkból, ezért is voltam képes terhesen, a pocakomban Danival egy utcai telefonfülkéből megkérdezni tőle, hogy lenne-e számomra ott munka. Te vagy az első!  – mondta, s nagyon fontos éveket töltöttem ott.  Viszont a Radnótiból való eljövetelt is meg kellett lépnem. Az sem volt rossz döntés.

A Radnótit Székely Gábor kedvéért hagytad ott?
   –  Igen. Először egy Merlin Színházbeli munka kapcsán találkoztunk. Egy dán rendező nem boldogult a Haláltánccal, s akkor megtaláltuk Székelyt, aki az utolsó 10 nap alatt rendbe tette az előadást. Számomra az egy mámoros 10 nap volt! Már akkor mondtam neki, hogy annyira jó lenne még dolgozni együtt, s ez az általa indított Új Színháznál történt meg. Amúgy is úgy éreztem, hogy elfáradt volna a pozícióm a Radnótiban, Bálint Andris is keresgélt új színészeket, nyugodtan mentem el Székelyhez. De a Márta Pista-féle években ki kellett volna szakadnom az Új Színházból, szakmailag rendesen elégedetlen voltam, megpróbálhattam volna a szabadúszást, de mégis maradtam. Ez nem volt jó döntés. S amikor megszüntették a Márta Pista-féle Új Színházat, s már a szabadúszáson gondolkodtam, váratlanul jött a kaposvári színház ajánlata. Ott rengeteg kisebb-nagyobb érdekes szerepet játszhattam. s bár a kétlaki élet pénzügyileg és mindenképpen felemésztett, végül is egy hasznos időszakként emlékszem rá. S aztán 2016-ban Berzsenyi Bellagh Ádám hívott Budaörsre, persze, hogy eljöttem, s ez egy nagyon jó döntés volt. A Latinovits Színháznak különös a státusza azáltal, hogy Budapest és a vidék között egy vákuumban van, és ezért jó az az irány, hogy erős, izgalmas előadásokat csinálunk, mert ez vonzza a közönséget.

Melyik az az előadás vagy szerep, amire úgy emlékszel vissza, hogy az volt az abszolút csúcs a pályádon?
   –  Több is van, de inkább azt mondom, hogy nincs csúcs. Nagyon jelentős volt szerintem, mikor Veszprémben a Sirályt eljátszottam. A Radnótiban kaptam a leglényegesebb szerepeimet: a Nórát, az Anna Kareninát, játszottam az Idő és a szoba című előadásban, s ahogy említettem, a Mariska sem volt rossz. Nagyon szerettem az Új Színházban a Patikusnét, Zalaegerszegen a Muskátnét, a Kamrában Milan Uhde darabjában Bennit, és most a legfontosabb a Blanche.

Mi vár rád Budaörsön ebben az évadban, és mit gondolsz a további pályádról?
   –  Maradok a színházban, de kevesebbet fogok dolgozni, mert egyre nagyobb erőfeszítést jelent a szerepekre felkészülni, és szeretnék az unokámmal is több időt tölteni. Az idén csak egy új előadásban szerettem volna játszani, ez lesz majd Székely Csaba drámája, Az igazság gyertyái, Alföldi Róbert rendezi, de be kellett lépnem Kikiáltóként a Karoline és Kazimir című előadásba is.  A tavalyi évadbeli szerepeim közül nagyon szívesen játszom a Hamletben Poloniust. Örülök, hogy Alföldi Robi nőként meglátta bennem ezt a humorban bővelkedő karaktert. Pillanatnyilag hét előadásban van kisebb-nagyobb szerepem, de ezekből majd néhány kifut, s a Rózsavölgyi Szalonban is szerepelek a Miért pont kiwi? című produkcióban. Ez nekem bőven elég. S aztán hogy a jövőben mi lesz?  Nem vágyom mohón arra, hogy a színpadon legyek, nem kapaszkodom a deszkákba.