Január 15-én ünnepelte a 82. születésnapját a Pinceszínházban, mégpedig egy Koltai Róberttel közös esttel, aminek a címe: Az semmi.
    –   Számtalanszor hallottuk egymás történeteit, s ezekre fűztük fel a műsort. Ő befejez egy történetet, mire nekem azt kell mondani: Robi, az semmi! Ezt hallgasd meg! Én elmondom a magam történetét, erre: Tamás, az semmi! Ezt hallgasd meg! Először ezt Robi 81. születésnapján játszottuk 2024. december 16-án, másodszor meg most, mindkettőnk születésnapját is ünnepeltük így. Aztán majd havonta egyszer jövünk ezzel a sztorizós estével.

A Pinceszínházban van egy Ady-műsora is.
    –   Ady- estet én már a 80-as években is akartam volna csinálni, de akkor visszarettentett engem Latinovits versmondása, ahogy mindig önmagát adta szenvedélyességgel és mély meggyőződéssel. Azt gondoltam, nem illik utána Adyt mondani. De amikor befejeztem a színházigazgatást 2021-ben, s egy 30 éves szakasz lezárult az életemben, elhatároztam, hogy mégis csak csinálok egy Ady-műsort, de főleg a publikációiból. Ferencz Győző költő-műfordító, nagy Ady-szakértő volt segítségemre a szerkesztésben, akivel a Nagyváradi Naplóban 1901-10 között publikált írásokból válogattunk. Ezek olyanok, mintha ma születtek volna! De hogy ne legyen unalmas a műsor, csináltam egy dramaturgiai cselvetést. Elhatároztam, hogy levelet írok Ady nevében magamnak. Ezért a cím: Levelek Adytól. Kétféle Ady hangzik el: az ő írásai, illetve az én leveleim „tőle”, amik Csankó Zoltán hangján szólalnak meg. Szándékosan humorosra hangoltam a leveleket, az Ady-írásokat jól lehet ezekkel oldani.

Önnel kapcsolatban fontos József Attila-műsorokra emlékezhetünk, s akkor alaposan vissza kell mennünk az időben.
    –   Konkrétan 1975-ig. Előtte – most már szégyenkezés nélkül mondhatom – nem ismertem József Attilát. Engem a proletár költő, a munkásosztály géniusza – ahogyan őt tanították – nem érdekelt. De 1975-ben a Magyar Televízió úgy döntött, hogy József Attila 70. születésnapját méltóképpen megünnepli - 5-ször 20 perces összeállításokban. Cserhalmi Anna, Latinovits Zoltánt és én mondtuk a költeményeket, Sebőék és a Kaláka énekeltek. Ekkor döbbentem rá, hogy mi maradt ki az életemből! S ráadásként azt az útravalót kaptam Fehér György rendezőtől, hogy ne szavaljak, hanem beszélgessek a versekkel. Azóta van ez a stílusom, hogy megszólítom a nézőt és beszélgetek vele.

Beszélgessünk a színházról, mert Ön egy igazi színházteremtő alkat. Színészként kezdte, de később rendezett is, s több színházat igazgatott, sőt gründolt. Pedig nem is vezetett egyenes út a pályára, a Színművészetire sem vették fel.
    –   Most már tudom, hiszen a Színművészetin 2002-2006 között Lukáts Andorral vittünk egy osztályt, s utána 2010-ig Szombathelyen a Nyugat-Magyarországi Egyetem Színművészeti Intézeti Tanszékének voltam a vezetője, hogy azt a kisfiút, aki akkor jelentkezett, én se vettem volna fel. Nem tudtam beszélni, nem voltak magánhangzóim, a mássalhangzók torlódtak. Az apám meg amúgy is ellenezte ezt, s mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy valami komoly diplomát szerezzek. A matematika mindig jól ment, ezért a Budapesti Műszaki Egyetemre jártam, geodéta lettem, de már közben nagyon jól megvoltam a Ruszt József által vezetett fantasztikus Universitas együttesben, ahová gimnáziumi jó barátom, Bálint András vitt el 1961-ben. Itt együtt játszhattam Halász Péterrel, Sólyom Katival, Hetényi Pállal, Fodor Tamással, Kristóf Tiborral.

Mitől volt olyan biztos abban, hogy önnek színésznek kell lennie?
    –   Már az általánosban is mondogattam, hogy én színész akarok lenni. A családban senkinek sem volt köze a színházhoz, és senki se értette, hogy miért akarok én színész lenni. Mindig 3-4 évvel fiatalabbnak látszottam a koromnál, egy befelé forduló, végtelenül elfogódott, mindentől rettegő kisfiú voltam. Ebben az isten is szerepet játszott, a rettentő éber és mindenre lecsapó isten, aki azonnal büntet, s én nagyon féltem a büntetésétől… Már Kaposváron játszottam, amikor rájöttem, hogy miért akartam színész lenni. Tudat alatt arra vágytam, hogy én más felnőtt legyek, mint amilyen gyerek vagyok. Nem akartam szorongó, félénk lenni, s a színészben láttam ennek az ellentétét – aki kiáll a fénybe, nem fél semmitől és magabiztos.

Hat fontos állomás volt a pályáján: az Egyetemi Színpad, a 25. Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Merlin, a Nemzeti Színház és a szombathelyi Weöres Sándor Színház. Melyiknek milyen a súlya az Ön életében?
    –   Mindegyiknek megvolt a maga funkciója, s mindegyikre a lehető legnagyobb szeretettel emlékszem vissza. Az Egyetemi Színpad a 60-as években az aczéli támogatott-tűrt-tiltott koordinátarendszerben a tűrt kategóriába tartozott, s mint ilyen, egy relatíve szabad hely volt. Ott lehetett játszani például Ionescot, oda járt a budapesti értelmiség színe-java. Egy igazi agóra, találkozóhely volt. A 25. Színházat is szerettem, ahová 1970-től tartoztam. Sajnos 1977-ben egyesítették a Déryné Színházzal és a Várszínházba költöztünk, s akkor már nem éreztem ott jól magam. S Lázár Katival - akivel akkor már együtt éltünk, s aki a Nemzeti Színházban nem érezte jól magát -, azt mondtuk, hogy el kéne menni valahova, ahol olyan jól érezzük magunkat, mint a 25. Színházban annak idején. Két variáció volt: vagy Győr (Törőcsik Mari volt ott a művészeti vezető egy évig) vagy Kaposvár.  Kaposvár mellett döntöttünk, s bejelentkeztünk Babarczy Lászlóhoz. S ha csak azt mondom, hogy 1980-ban velünk együtt kik szerződtek oda – Koltai Róbert, Pogány Judit, és a négy akkor végzett főiskolás: Eperjes Károly, Básti Juli, Máté Gábor, Bezerédi Zoltán – micsoda névsor!. S már ott volt Lukáts Andor, Spindler Béla, Csákányi Eszter, szóval nagyon erős volt Kaposvár.

Egészen kivételes presztízse volt a Csiky Gergely Színháznak abban az időben, legendás előadások születtek. Melyiket emelné ki?
    –   Hivatalból ki kell emelni a Marat halálát. 1982-ben mutattuk be Ács János rendezésében, s a belgrádi BITEF színházi fesztiválon megnyertük vele a fődíjat. De a nyolcvanas években, amikor elkezdett picit mozgásba jönni a társadalom, olyan előadások születtek Kaposváron, amikre muszáj volt odafigyelni, szerintem a rendszerváltáshoz egy ici-picit mi is hozzájárultunk ezekkel. De Kaposvár csodája volt az is, hogy a színházban éltünk. Mondok egy példát: Ascher Tamás a főpróba után megtartotta a megbeszélést éjjel 1-ig, s akkor azt mondta: no most csináljuk meg még egyszer. S mindenki mondta, hogy persze!  Nekem 11 évig tartott a legendás kaposvári időszak.

Miért jött el Kaposvárról?
    –   Szerintem egy színésznek 8, 9, maximum 10 év egészséges egy helyen. Muszáj friss kihívásokkal találkozni, meg kell újulni. De volt még egy plusz motiváció. Már az utolsó kaposvári években - főleg Lázár Kati, de én is - nagy örömünket leltük abban, hogy fiatal, kezdő, tehetséges színészekkel hozzunk létre előadásokat. Sikeres produkciók születtek, s arra gondoltunk, hogy iskolát kellene indítani. Kerestük a helyszínt, megtaláltuk Budapesten, s elneveztük Merlinnek. 1991-től 3 évig vittük a Merlin Színészképző Műhelyt, s ugyanebben az épületben ugyanekkor elindult a Merlin Színház is, ami inkább egy agóra lett, egy találkozóhely, egy szellemi központ, aminek én mindig is szerettem látni a színházat. De sajnos nem volt meg az a szabad légkör, ami anno az Egyetemi Színpadon - demokrácia volt, ugyanakkor nagy ellentétek is. Ma már vágyakozva gondolok vissza erre az időszakra, s ha 2023-ban újranyithatott volna a Merlin, mint ahogy tervezték, de pénz híján ez nem sikerült, már nem az a világ fogadta volna a közönséget, mint az Egyetemi Színpadon.

2003-ig igazgatta a Merlint, utána a Nemzeti Színházat 2008-ig. Miért váltott?
    –   2002. március 15-én volt a Nemzeti Színház ünnepélyes átadása Az ember tragédiája című előadással. Schwajda György, az igazgató nem engedte, hogy élő egyenes adásban menjen a premier az mtv-ben, mert nagyon sok szakmai kockázat van egy ilyenben. Az mtv ettől függetlenül élőben közvetítette a bemutatót, s az egész esemény átpolitizálódott a választási kampány véghajrájában. Schwajdát mellőzték, de kormányváltás lett, s az új kulturális miniszter, Görgey Gábor Huszti Pétert nevezte ki a Nemzeti igazgatójává 2002 májusában. Sokan felháborodtak, hogy miért nem pályáztatott, de a Nemzeti Rt-ként működött, s akkor nem kell pályáztatni. Viszont Görgey megijedt, s kiírták a pályázatot. 2002 júniusában a II. Pécsi Országos Színházi Találkozón mindenki azzal fogadott, hogy nekem kell pályázni. Mindenre megesküszöm, hogy fel sem merült ez bennem, de mégis csak el kezdett mászkálni a bogár a fülemben. A POSZT-on leültünk Bálint Andrással, s arra akartam rábeszélni, hogy pályázzunk együtt: csinálja ő a hagyományos színházat, legyen akár ő az igazgató, én meg ezen belül csinálom a Merlin folytatását. Van egy szabadtéri színpad a Duna felőli oldalon, azt be lehetne építeni, s akkor lenne egy 160 főt befogadó, a Nemzeti Színházhoz szervesen tartozó kamaraterem, s az lehetne megint egy agóra. De Andris ebben nem akart részt venni, még nem gyógyult be a sebe a Nemzeti kapcsán, hiszen korábban ő volt az igazgató, amikor még az Erzsébet térre tervezték a színházat. Így végül egyedül pályáztam.

Milyen ilyen irányt szánt a Nemzeti Színháznak?
    –   A pályázatomnak az első mondata az volt, hogy mindennek az Egyetemi Színpad az oka. Én ott azt tanultam meg, hogy egy színház az nemcsak az előadások otthona, hanem találkozóhely, agóra, már a Merlint is ebben a szellemben csináltam. Saját működésemet jó osztályzattal zárom, viszont a szakma nem volt oda érte. A színházat hideg légkör vette körül jobbról is, meg balról is, nekem a legjobb barátaim lettek az ellenségeim. De nem ez lett az oka annak, hogy otthagytam a Nemzetit, hanem az, hogy nem sikerült megvalósítani az agóra-eszmémet. Pedig a szabadtéri színpad beépítésének már a terveit is hozta Siklós Mária, a Nemzeti épületének tervezője, de a minisztérium sokallta a 300 milliót, így az nem készült el, s a színészeket egy csöppet sem érdekelték az én elképzeléseim. Egy olyan közegben voltam, ami nem akarta azt, amit én. Menet közben elment a kedvem, éreztem, hogy nem vagyok a helyemen.

Mindeközben volt hová nyúlnia sikerélményért, hiszen az Ön által elindított Pécsi Országos Színházi Találkozó egy szeretett és máig hiányolt fesztivál lett, és Szombathelyen is voltak már színházi kötődései.
    –   A POSZT-ot 2001-ben indítottam el. Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatóhelyettese volt a társam, ketten voltunk ügyvezetők. 10 évre szólt a mandátumunk. Utána jött a Magyar Teátrumi Társaság, és jött, aminek törvényszerűen jönnie kellett, megszűnt pár év múlva a POSZT. S szintén 2001-től minden nyáron részt vettem a Történelmi karnevál színházi előadásában Szombathelyen.  2006-ban döntöttem el, hogy ott színházat akarok csinálni, mert addigra már rengeteg barátom lett, s megtapasztaltam, hogy mekkora a vágya a lakosságnak, hogy színházuk legyen. Gyakran hasonlítják az egyházi működést a színházi működéshez. A katolikus egyház élén a bíboros áll, a színházi életben pedig a Nemzeti Színház igazgatója van a csúcson. Minden kényelmem megvan, mint ahogy a bíborosnak is. De mi van azzal a pappal, aki akár lehetne esztergomi érsek is, de elmegy hittérítőnek? Én hittérítő akartam lenni, azt akartam, hogy Szombathelyen és Vas megyében minél több ember járjon színházba. Szerintem ez sokkal többet ér annál, mintsem, hogy a Nemzeti műsortervével, a színészek beosztásával meg a fizetésekkel foglalkozzak. Mikor a szombathelyi terveimet elmondtam a társulatomnak, megorroltak rám. Stohl Andris felpattant: jól van Tamás, örülünk neki, de mi lesz velünk?  Én hiszek a determinációban, ez így volt megírva, hogy én Szombathelyre menjek, s jöjjön Alföldi Róbert, akivel nagyon jól jártak. 2007. december 31-én járt le a szerződésem a Nemzetiben. 2008. június 30-ig meghosszabbította azt Hiller István kulturális miniszter, de január 1-jén már tudtuk, hogy Robi veszi át az igazgatást, adtam is neki egy szobát, s elő tudta készíteni a következő évadot.

Szombathely teljesen az Ön gyermeke. Ott sikerült megvalósítania, amit egész életében fontosnak tartott a színházban? Lett az egy agóra, egy fontos találkozóhely?
    –   Arra voltam igazán büszke, hogy jöttek az én – a szakmában igen nagyra tartott, értékes -barátaim rendezni. Jött Alföldi, Valló Péter, Mohácsi János. Nem tudtam volna sikerszínházat csinálni, ha nincsenek a legjobbak mellettem. A szombathelyi Dömötör Tamás kis színházi csapatát is leszerződtettem, és nagyszerű, országosan ismert színészek is voltak a társulatban, mint például Kiss Mari vagy Trokán Péter. Olyanokat találtam ki az elején, hogy legyen régészet a színpadon, kötelező olvasmány Lévai Balázs vezetésével, szerzők jöttek Vámos Miklóstól kezdve Garaczi Lászlón keresztül Grecsó Krisztiánig – a friss könyveikből volt könyvbemutató, dedikálás, beszélgetés, a Miért szép? sorozatban volt képzőművészet, zene és irodalom egy műsorban. 2000 éves volt a város – a római császárok életéből Barták Balázs irodalmár írt jeleneteket, a Császárok lakomáján római kori ételeket szolgáltunk fel, és közben ment a színházi előadás. Azt gondoltam, hogy oda fog járni a város, mint annak idején a Merlinbe, ahová 200 helyre sokszor 500-an akartak beférni. Azt gondoltam, hogy a mi színészeink be fogják csalogatni a vendégeket, s elképzeltem, hogy micsoda élet lesz ott. Az Egyetemi Színpadra is anno azért mentek az emberek, hogy találkozzanak egymással. Gondoltam, majd itt is így lesz. De nem így lett. A színészek nem akartak ebben részt venni. „Csak nem képzeled, hogy előadás után még leülök beszélgetni a nézőkkel?” – mondták. Mérhetetlen csalódás nekem, hogy nem sikerült az, amiért elkezdtem Szombathelyt, a színházból nem lett agóra. Ráadásul a politikával is meg kellett küzdenem. Míg 2006-ban az egész város mellettem állt pártállásra tekintet nélkül, 2017-ben az akkori fideszes önkormányzat meg akart buktatni, de azért 2018-ban még három évre kaptam mandátumot 2021-ig. Akkor befejeztem a színházi működésemet Szombathelyen, kitettem a záró pontot.

Úgy látom, egész pályáján az Egyetemi Színpad az alfa és az omega. Mindig annak a légkörét kereste.
    –   Sajnos nem olyan már a világ, nem olyanok a színészek. A színészeket az érdekli, hogy milyen szerepet játszanak, milyen sikerük van és mennyi pénzt keresnek. De abban, hogy a társadalom változzon és mozduljon előre, a színháznak óriási lehetőségei vannak, s nemcsak Csehovval lehet megszólítani a nézőket.

Azért szerencsére láthatjuk még színpadon. A Pinceszínház mellett a Rózsavölgyi Szalonban lép fel rendszeresen – 5 előadásban is szerepel.
    –   12 éve megy Alföldivel Az utolsó óra, amiben Freudot alakítom. Molnár Piroskával három darabban is játszunk: a Romance.com-ban, egy nagyon szellemes hollywoodi limonádéban, aztán A kései találkozásban, ami szintén egy romantikus vígjáték, illetve A két pápa című drámában, amiben én XVI. Benedek szerepébe bújok, a későbbi Ferenc pápát pedig Lukács Sándor játssza. S van egy közös estünk Bálint Andrissal Bálint+Jordán=160 címmel. A 80. születésnapunkat ünnepeltük így saját gondolatainkkal, történeteinkkel. Beszélünk például arról, hogy a pályánkon mekkora szerepe van a szerencsének. Ott is elmondom, hogy szerintem ehhez a pályához 90 százalék szerencse és 10 százalék tehetség kell. Végig nagyon szerencsés életem volt, azt mondhatom!

Ha visszatekint a pályájára, ami 1961-ben kezdődött az Egyetemi Színpadon – 64 éve! – mit gondol róla? Hogyan összegezné?
    –   Az Egyetemi Színpad volt az én általános iskolám, a 25. Színház a középiskolám, Kaposvár az egyetemem, a Merlin a tudományos fokozat, már mint professzor mentem a Nemzetibe, és folytattam mint tekintélyes idősödő professzor Szombathelyen. A színészetet, a rendezést vagy a színházigazgatást nem tudom szétválasztani, ezek egymásba folynak az életemben, és mindegyiket nagyon fontosnak tartom.

Mit tart a pályája csúcsának?
    –   A Szókratész védőbeszéde is egy nagyon fontos estem, de a Szabad ötletek jegyzékét tartom a legjelentősebbnek. Ennek a József Attila-műsornak eredetileg az Amit szívedbe rejtesz címmel volt a Radnóti Színpadon a bemutatója 1987-ben. Ebben egy olyan József Attila szólal meg, ami korábban szamizdat formájában keringett, csak ezután az előadás után jelentette meg az Atlantis Kiadó. Ami élesen bennem van, hogy Esterházy Péter ott ül az első sorban, és majdnem kiesik a székből, csapkodja a térdét, mert annyira jó a szöveg humora. S ez megy most a Király utcában az új Gödör Klubban, havonta egyszer adom elő.

[Kep: 11Mit vár a következő évektől?
Remélem, még sokáig tudok játszani.

Címkép:
Hamvai Kornél: Márton partjelző fázik, rendező: Lengyel Pál – Merlin Színház (1998)