Kosztolányi. Ez a címe Bálint András újabb Kosztolányi-estjének, amit a Radnóti Színház Keres Emil próbatermében ad elő. 43 évet kell visszaugranunk az időben, hogy a művész első Kosztolányi-estjét felidézzük.

Én úgy gondolom, nagyon komoly szellemi teljesítmény egy 70 percnyi szöveget megtanulni, köztük verseket, melyeknél nem lehet hibázni. Hogy készül egy ilyen előadásra?
   –  Egy éves munkám van benne. Ezekből a versekből néhányat tudtam, a Hajnali részegséget, a Szeptemberi áhítatot mondtam már sokszor, a Néró- regényből a Seneca halála is megvolt korábbról. De ezeket fel kellett frissíteni, a műsor nagyobbik részét pedig meg kellett tanulni. S persze mindenekelőtt össze kellett rakni a műsort, sokat olvastam Kosztolányitól, illetve Kosztolányiról, Arany Zsuzsa monográfiája különösen nagy segítségemre volt ebben. Utána el kellett döntenem, hogy miről akarok beszélni. Az 1981-ben született műsoromnak Boldog, szomorú dal volt a címe, akkor 38 éves voltam, a fiatal Kosztolányi volt rám hatással. Most arról akartam beszélni, hogy közeledik a vég. Kosztolányi is sokszor elmondja, hogy őt mindig egy dolog érdekelte: a halál. „Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam meghalni 9 éves koromban.”- írja, tehát ő már egész fiatalon is a halálról beszél. S persze engem is foglalkoztat a halál, mint mindenkit, merthogy közeledik, de én nagyon fiatalos, bizakodó és életszerető akarok lenni, amikor a Szeptemberi áhítatot mondom.

Ez a mostani est Kosztolányi nyűgeiről szól, a betegségeiről, a halálfélelméről, de megjelenik egy kései szerelem is. Az előadáson vetítik jól ismert fotóit, de látjuk őt és családját egy régi filmfelvételen is. Számomra ez utóbbi teljesen új volt, Karinthy, a jó barát is feltűnik rajta.
   –  Deák Krisztina, aki rendezte az előadást, alapvetően filmes. Egy létező, 1929-ben készült amatőrfilmet használt az előadásban, s persze a fotókat. Kosztolányi szép férfi volt, egy egész album jelent meg róla.

Kosztolányi 51 évesen halt meg rákban, mint ahogy Karinthy is 51 éves volt, Babits, a nagy öreg 58…
   –  Én meg már 81 múltam. De akkoriban korábban haltak meg az emberek. Viszont Radnótit, Szerb Antalt méltatlan vég érte. Az említett költők műveiből is készítettem esteket, s ott volt még a Márai- és a Heltai-műsor is. Azért, ha van kedvenc költőm ezekből a nagyokból, az Kosztolányi. Ő egy csoda. Az a csodálatos rímképesség, a versben való gondolkodás –az elbűvölő! Őt a magyar nyelv játékossága érdekelte. Amikor a nagypapája meghalt, gyászolta őt, de 20 évvel később egy csodálatos verset írt a haláláról. A költészet csodája ez – manapság kevés szó esik erről.

Korábban szerettek a színészek verseket mondani, ma ez mintha kiveszőben lenne.
   –  Nem tudom, nekem ez mániám. Keres Emil, aki elődöm volt igazgatóként, ő nagyszerű versmondó volt. Meg Latinovits, Mensáros… A mai fiatal színészek inkább a Sztárboxban szerepelnek. Én megengedhetem, hogy a mániámnak hódoljak, a Radnóti Színház lehetőséget ad nekem, s én meghálálom.

A Radnóti Színház hosszú évtizedek óta ad lehetőséget Önnek. 1985-től 2016-ig, 31 éven át igazgatta is az intézményt, és azóta is társulati tag. De kezdetben a Radnóti csak színpad volt. Hogyan csinált belőle színházat?
   –  Nem voltam már fiatal, 40 is elmúltam, amikor pályáztam az igazgatásra, s nyertem. De már azelőtt is játszottam itt sokat vendégként. Tavasszal lesz 60 éve, hogy először felléptem ezen a helyen, amit akkor irodalmi színpadnak hívtak. Még főiskolás voltam, egy Fehér Klára-egyfelvonásos ment, Ádám Ottó rendezte, s a kétszemélyes darabban Mensáros László volt a partnerem. Később Keres Emil is gyakran hívott, az első Kosztolányi-estet is az ő igazgatósága alatt mutattam be, később itt volt a Szép Ernő-estem is. A végzés után először ugyan Pécsett játszottam, majd hosszasan a Madáchban, de mindig nagyon jó helynek találtam a Radnótit. Nekem mániám volt, hogy ez nem színpad, hanem színház. A színpad a színház része, s akkor mindig azt mondtam, hogy a különbség csak két betű és egy ékezet. Harcolnom kellett a Fővárosi Tanács illetékes elvtársaival, hogy 1988-ban végre színház legyen belőle.

Miért jó hely a Radnóti Színház?
   –  Ez az épület jó helyen van itt a Nagymező utcában és kicsike. Én mindig szerettem a kamaraszínházat. A Madáchban is többet játszottam a kamarában, mint a nagyszínpadon. Nyilván a filmes múltam is erre predesztinált – szeretem a kicsit, az intimet, a halk hangot, jobban érdekel az emberi arc, a gesztus, a személyes hang. Ha valamit gyűlölök a prózai színháznál, az a mikroport. A színészeknek kellene úgy beszélni, hogy hallják őket rendesen. De például a Nemzeti Színház akusztikája olyan, hogy muszáj mindent felhangosítani.

Ha már említette a Nemzeti Színházat, majdnem elhagyta érte a Radnótit.
   –  Igen. 1997-ben lehetett pályázni az Erzsébet téren épülő Nemzeti Színház igazgatói posztjára. A Radnótiban a 90-es évek második fele egy erős, jó korszak volt, Valló Péter volt a főrendező, s vele együtt pályáztunk a Nemzetire. Úgy gondoltuk, hogy ott lehet csinálni egy korszerű európai színházat.  Olyan mobil színpad lett volna benne, amit körbe lehetett volna ülni arénaszerűen vagy amfiteátrumszerűen, mobil lett volna a nézőtér is. Mindenhol a világon így épülnek már a színházak. És hát az új Nemzeti a város közepén épült volna, kitűnő közlekedéssel.

De az intimitás odalett volna…
   –  Azért az nem volt olyan nagy, egy 650 személyes nézőtér lett volna, és lett volna egy nagyszerű kamaraterme. Jó akusztikával, korszerű technikával. Megpályáztam, s én voltam az igazgató 11 hónapig. De a kormányváltás után az új kormány úgy döntött, hogy nem építi fel ott a színházat. Azon a helyen csak egy gödör lett. Az új, Soroksári úti színházba én már nem akartam menni, azt már meg sem pályáztam. (Erről Jordán Tamással beszélgetünk sokat a Rózsavölgyi Szalonban, merthogy van ott egy közös műsorunk – Bálint+Jordán=160.)  De valójában nekem a Radnóti nagyon megfelel. Ugye itt csak 11 sor van, a néző közel van, szeretem az intimitást.

Az intimitás, a kicsiség önmagában nem elég egy jó színházhoz. Mi az, amit itt még szeret?
   –  Minőségpárti voltam egész életemben. Írásban, színészben, rendezőben. Nem illő ezt a szót használni, hogy elit színház, inkább azt mondanám, hogy a Radnóti a keveseké. A Kosztolányi-estre 60 ember fér be, de ez nekem nagyon megfelel. Nem volt szabad a polgár szót sem használni akkoriban, 1985-ben – a jelentése negatív volt: polgári erkölcs, polgári kultúra. Én inkább azt mondtam: értelmiségi kamaraszínház. Ez volt a jelszavunk, s ez ma is ugyanúgy érvényes, mint korábban.

Néz más színházakban előadásokat?
   –  Korábban sokat jártam, néztem vizsgaelőadásokat. A főiskolán tanítottam – eleinte filmszínészetet Szabó István tanársegédjeként, aztán később művészi beszédtanár voltam - két Marton-osztályt vittem végig, majd már csak kurzusokat vezettem. Csodálatos dolog tanítani, de egy idő után már fárasztott. Sokszor három műszakban dolgoztam: próbáltam délelőtt, átmentem a Rákóczi útra tanítani és este játszottam. Ma már nem járok másfelé, operálták a térdemet. Viszont szívesen biciklizem. Például ma is eltekertem Nagykovácsiba, s közben a Hajnali részegséget mondtam magamban.

Szabó István filmrendezőt említette. Úgy gondolom, ő kivételesen fontos ember az Ön életében – a filmes életében. Nagyon híres közös munkákra tudunk emlékezni – Álmodozások kora, Szerelmesfilm, Apa, Budapesti mesék, és a kései Szabó István-filmben, a Zárójelentésben is szerepelt. Hogy tekint a filmezésre a színházhoz képest?
   –  Szerencsém volt, hogy Pista megtalált magának. Én voltam a főhőse a filmjeinek. Az egy aranykor volt – a 60-as, 70-es évek – színházi szempontból is, filmes szempontból is, s ne feledkezzünk el a tv-játékokról se. Csehovot,  Goethet játszottunk a tv-ben, meg Mándy Ivánt, Németh Lászlót – minőségi produkciók voltak.  A különbség?  A film a rendező kezében van, a színész egy-egy jelenetet eljátszik, de hogy utána mi lesz az egészből, az már nem rajta múlik. A színházat érdekesebb csinálni, mert akkor az ember a saját kezében van. A filmnél egyszer kell jól megcsinálni egy jelenetet, a színházban pedig azért próbálunk két hónapig, hogy az a jövő évadban is jól menjen. A színház a pillanat művészete, ezért minden este egy kicsit más.

Nemcsak játszott, de rendezett is színházban. Szerette ezt a „szerepet”?
   –  Én nem rendeztem sokszor, itt a Radnótiban kétszer. Aztán hívtak a Tháliába, majd Tatabányára, Szombathelyre. Nem voltam igazi rendező, én inkább egy játékmester voltam. Legendás volt a Jelenetek egy házasságból a Radnótiban Schneider Zolival és Szávai Vikivel. Azt úgy rendeztem, hogy odaültem az asztalukhoz, befeküdtem az ágyukba, szóval együtt játszottam velük. Előbb-utóbb le kellett jönnöm a színpadról…

Ebben az évadban milyen előadásokban láthatjuk?
   –  Bartis Attila és Mikó Csaba A vége című darabjában játszom több szerepet és Robert Icke Oidipuszában Tiréziászt.  Megy még a Szerb Antal 100 verse című estem is a Keres Emil próbateremben és most az új előadás, a Kosztolányi. S említettem már a Jordán Tamással közös estünket a Rózsavölgyi Szalonban. Ez nekem éppen elég.