„Ha sikerül jól néznünk műveit, ha nézőként beletesszük magunkat, hajlandóak vagyunk munkát fektetni bele, akkor rájövünk, hogy nincs benne semmi provokáció, csak nagyon erős közlésvágy és végtelen tudás az emberről, az emberi kapcsolatokról. És empátia. Mindenkivel, még a legkiszolgáltatottabbakkal is.”

Fenti sorokat az Örkény Színház kommunikációjában idézik az előadás a rendezőjétől, Ördög Tamástól. A rendező szerint Michael Haneke korunk egyik legnagyobb filmművésze, aki elsőre talán rideg, provokatívan hiperrealista alkotónak tűnik – Ördög Tamásnak azonban kedvenc művésze. 2001-ben a Zongoratanárnővel – egy Elfriede Jelinek regény adaptációjával – Isabelle Hupert és Benoît Magimel főszereplésével tört be a művészfilm világának élvonalába. Ez a Haneke-film nem csak az 54. Cannes-i Filmfesztivál zsűri-nagydíját nyerte el, hanem a legjobb női- és férfi főszereplőnek járó díjakat is. Több világsiker után 2012-2013-ban Michael Haneke a Szerelem filmrendezőjeként/forgatókönyvírójaként Oscar- és Arany Pálma-díjakat kapott – főszereplők: Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva voltak. A filmet nálunk is sokan látták, a felkavaró tartalom és a jelen eutanázia-vita újra felfokozta az érdeklődést.

A film átütő művészsikere, és az eutanázia honi eseménye az előzmények. Ez egyaránt.nagy kihívás rendezőnek és a két főszereplőnek. A történet a nyugdíjas zenetanár-házaspár öregkori életébe avat be – megrendítően testközelből. A férjet Gálffi László, az asszonyt Pogány Judit imponáló koncentrációval, humanizmussal alakítják. Életkorunk egyre hosszabb, ezért a nézők jelentős része saját családjából is ismerhet hasonló drámákat. Így a közönség lélegzetvisszafojtva¸ empátiával követi a nehéz történetet. A forgatókönyvet is jegyző Hanekétől magától tudható, hogy őt is a családjában megéltek inspirálták. A téma, a történet, a rendezés és a színészek egyszerre realista, mégis költői erővel tömörítő teljesítményükkel segítik művész és befogadó egymásra találását. Haneke hősei – többször is Anna és Georg – egyszerű értelmiségi házaspárként állnak a középpontban. Itt és most két eltérő karakterű, életfilozófiájú – sikeres gyermeküket már elengedett – ember épp bezáruló magányát láthatjuk, in vivo. A férfi kimért, flegmatikus, szarkasztikus humorú, egy-két pohár bort sem megvető figura. Az asszony lágyabb, érzelmeit kifejezni képes – ebben társának kudarcos ellenpárja a párbeszédekben. Közben néha, egy pillanatra habitust cserélnek. Ezek a derűsebb jelenetek. Banális, hétköznapi, rítussá előlépett szokások, pici mozzanatok, teázás, reggelire lágy-tojás és hasonlók exponálják a cselekményt. A napszakok, hónapok váltását minimalista fényhunyorgások jelzik.

Létük kozmosza, mikroviláguk az Örkény csupasz színpada. A fekete falak. Benne minden bútor fehér huzattal letakarva. Baljós, akár: Firsz tere, amikor a már beszegezett, elhagyott házban egyedül marad… A tárgyak középre pozícionáltak: két asztal, székek. A feleség agyvérzésével – a leginkább bizarr, csúcs színészjáték-humorral megoldott jelenet – indul be a cselekmény és a színpadi forgó. És befordulva kerül először fókuszba a betegség színpada: az egykori hitvesi ágy. Az elidegenített külvilágot, lányuk – mindjárt a nyitójelenetben – Kiss-Végh Emőke m.v. játssza – extatikus nyitány-szólójával közvetíti. Maga az idős szülők számára túl gyorsan megváltozott, számukra feldolgozhatatlan, őrült külvilág jeleik meg. A hab a tortán majd a lány katatón módon undok férje, akit Vajda Milán formál. Ezt a vonulatot mesterien kivitelezett zárványként árnyalja. Egykori tanítványuk – Ficza István – látogatása az időszakadékot áthidalni már nem képes, szimbolikus jelenet.

Az idős pár mindennapjai teljesen megváltoznak, amikor a betegség – a kétes orvosi beavatkozás és az igazi szeretet ellenére – elhatalmasodik. A férj mindent elvégez, humorával olajozza a gépiessé váló, mind nyomasztóbb teendőket. De a sok precíz „félre” érzékelteti: számára is feldolgozhatatlan, ami történik. A Szomszéd – Bíró Kriszta –, a Házmester – Terhes Sándor – szélesebb ívű előéletüket sejtető mikro-karaktereket alakítanak. Amit viszont megjelenésük, markáns jelmezeik karikíroznak. A funkcióra összpontosító, komor-üres miliő segíti a játékot. Díszlet-jelmez: Izsák Lili.

Különösen groteszk és valóságból vett, és talán leginkább realista az Ápoló és az Ápolónő figurák – Brezovszky Dániel m.v. és Kiss Nikolett m.v. – embertelenre szabott reális ízű működése: ők az egyre elviselhetetlenebben sanyargatott test és lélek állapotával semmilyen empátiát nem vállaló jelen: az együttérzés hiányát végsőkig fokozó pénzsóvár kívülállóság. Ennek megfelelőek hiper-provokatív jelmezeik is. A férj indokoltan elveszíti itt addig jól őrzött tartását. Így tudja megmenti az asszony és a maga, kettejük méltóságát. Mi nézők pedig itt összezsugorodunk, noha ez addig is egy jól felépített folyamat: követjük, ahogyan a betegség kikezdi a szerelmet – vagy: a megpróbáltatás teszteli a szeretetet.

A díszletbe hamar begördül a tolószék, majd a mobil betegjárgány is. És kb. ekkortól felgyorsul a forgó és külső gyűrűjének szinte örvénylő pörgése is. A centrumban az ugyancsak fehérrel letakart tálalóasztal, valójában kellékasztal. Az egyetlen fix pont. Ez addig is rejtetten, de a legfontosabb bútor: telis-tele a játék során szerephez jutó kellékekkel. A házaspár színészi játékának megrendítő finomságai közepette Gálffira hárul azok mindenkori, ritmust meg nem törő megtalálása, néha a díszletmozgásban szinte zsonglőrszerű játékba illesztése. Természetesen ez el- és szétválaszthatatlan Pogány Judit híres precizitásától. Játéka alázatosan színész-társi alakítás. Ami nélkül Gálffi nagyformátumú színházi, drámai teljesítménye nem jöhetett volna létre.

Végül meg kell dicsérnem a dramaturg Törley-Havas Sárát, a Test-koordinátor Mezei Bencét és a fénytervező Oláh Attilát is. A színpadi masinéria minden szereplőt nagy pontosságra késztet. Az egészet – szünet nélkül – úgy láttam, mélyen átélik a nézők. Átsuhan felettünk a remek előadás, kimondom: akár az élet…