Egy mesével indult a Budaörsi Latinovits Színház 2015/’16-os évada, legalábbis itthon. (Az első saját bemutatót, a Julie kisasszonyt ugyanis csak Budapesten, a Sanyi és Aranka Színházban lehet látni.) A kis hableányból több híres rajzfilm készült és nincs olyan kislány, akinek ne lenne ott a könyvespolcán. De a legritkább esetben az eredeti, Andersen féle változat. A budaörsi színház azonban ehhez nyúlt vissza, amelyikben a sellőlány nem csak a hangját adja oda cserébe az emberi lábakért, hanem végül az életét is, mert a herceg nem szeret bele igazán és nem őt veszi feleségül. Az előadáson ezt már az első mondatból megtudjuk, hiszen Lina (Rusznák Adrienn) mint tajték emlékezik vissza a saját történetére. Hogy miként tiltotta az apja, a tenger ura az emberektől; miként szeretett bele Miró hercegbe (mindkét férfi szerepet Vízkeleti Zsolt alakítja); és hogyan vette rá Urszula, a gonosz vízi-boszorka (Bohoczki Sára) az igen előnytelen üzletre.

A budaörsi darab körülbelül egy órás. A végén a kis hableány tajtékká változását csupán a színpadra fentről befújt szappanbuborékok szimbolizálják, és ha egy bátor kis hang nem szólal meg a közönség soraiban, hogy „akkor most ez a vége?”, talán még hosszú percekig nem mer senki tapsolni. Pedig nagyon jól indul az előadás. Ötletes a díszlet és a kellékek (Michac Gábor), amelyekben mozogva, illetve amelyekkel játszadozva a négy szereplő (Lanát és Lénát, a kis hableány nővéreit Tóth Szilvia és két parfümös üvegecske alakítja) látványosan képes megidézni a tengert, még egy ilyen kis színpadon is, mint az Ifjúsági Klub. Pörgősen bontakozik ki a történet is, egyszerű és érthető a szöveg, jókor és hatásosan csendülnek fel a dalok. A zömében öt-hat évesekből álló közönség a bemutatón tátott szájjal figyelt. Az előadás második felében azonban – és nem csak az idő múlása miatt – izegni-mozogni, beszélgetni kezdtek a gyerekek. Egyrészt, mert nem szerencsés, hogy a kis hableány apját és a herceget ugyanaz a színész játssza el. Másrészt, mert amikor belép a képbe a „harmadik”, a szintén emberré változott vízi-boszorka, akit a herceg végül feleségül vesz, nem érthető, hogy ez most tényleg Urszula-e, vagy ismét csak ugyanaz a színésznő egy másik szerepben. Harmadrészt, mert a – ismétlem, találó díszletben – nagyon sokáig csak a három szereplő lába látszik a nézőtérről, és persze felnőttként érhető a rendezői (Halas Dániel) szándék, hogy miért a lábakra figyeljünk, de gyerekként unalmas.

A közönségszervezők és a plakátokon 3 éves kortól ajánlják a darabot, de én inkább meghúznám az alsó határt a nagycsoportos óvodásoknál. Felső határ azonban komolyan nincs, hiszen minden színház mese; és ez a mese a fentiekkel együtt, érdekesen lett színpadra állítva.