A budaörsi társulat Berzsenyi Bellaagh Ádám vezetésével Shakespeare két kortársának egy, korában igen sikeres, magyar színpadon keveset játszott rémdrámájából kerekített romantikus tragikomédiát, a hangsúlyt inkább a lélektani finomságokra, mint a klasszikus horror-hozzávalókra helyezve. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Pedig Thomas Middleton és szerzőtársa, a színész William Rowley összmunkája igazi reneszánsz rémdráma: van itt minden, ami a meghökkenéshez, a borzongáshoz, a mélabúhoz, majd a megnyugtató erkölcsi tanulságok levonásához kell. A hozzávalók: egy gyönyörű mátka megrontása és megromlása, szerelemből és szenvedélyből elkövetett bűnök tömkelege a kisebbektől a teljes vérengzésig (hazugság, megtévesztés, álruhák öltése, gyilkosságra felbujtás, gyilkosság és öngyilkosság, négy hulla), szellemek, bosszú, a gonosz szörnyetegek megbűnhődése, őrültek háza.

Shakespeare persze mindenkit vert, és a legtöbb, az angol reneszánsz színházban mindennap használatos cselekmény-panel, a szereplők közti kapcsolat-rendszerek és fordulatok, de még az akkoriban divatos vagy hatásos szófordulatok is ma az ő szövegeiből ismertek, de ezek alapjaival, variációival, feldolgozásaival kortársai műveiben is rendre találkozhatunk. Ha műsorra tűzik őket. Szerencsére ritkán előfordul, hogy igen. Csemege például, ahogy Hamvai Kornél fordítása rájátszik a Shakespeare Top 10 klasszikus magyar fordításainak ismert szófordulataira.

Színpadra lehetne vinni e furcsa „szépség és a szörny” történetet vérben tapicskolva is, de Berzsenyi Bellaagh Ádám és a látványért felelős alkotótársai úgy döntöttek, nem rémisztgetni akarnak, hanem romantikázni, meglepni, elgondolkodtatni és megmosolyogtatni. Az előadás minden eleme egységesen és következetesen ezt szolgálja. Az eredmény kompakt és kellemesen szokatlan, itt nem azért izgulunk, mert a főgonosz váratlan pillanatokban bukkan fel, hogy torkokat nyiszáljon, hanem mert emberi jellemek alakulnak át, fordulnak ki magukból, és írnak le kevéssé kiszámítható pályákat. Mivel a történet nem feltétlen ismert az átlagos színházba járó számára, ahogy Shakespeare leghíresebb meséi, így alkalmas arra, hogy meglepetéseinek köszönhetően végig fenn tudja tartani a feszültséget.

Mivel is? Azzal, ahogy kijátssza a nézői elvárásokat, és másfelé kanyarodik, mint amit az alap-forgatókönyv szerint jósolnánk. Azzal, hogy végigvezet bennünket a főhősnő lelkének labirintusán (vigyázat, spoiler-veszély a következő bekezdés végéig!), és tanúi lehetünk, ahogy szűzi szerelemből megöletteti a nem kívánt férjjelöltet egy undorító figurával, aki tettének fizetségéül természetesen a lány ártatlanságát követeli, a meggyalázott szépség emiatt kénytelen maga helyett egy érintetlen lányt küldeni szerelméhez a nászi ágyba, akire viszont annyira féltékeny lesz hajnalra, hogy inkább őt is megöleti. Közben mintha fonák (vagy talán nem is annyira fonák, mint inkább teljesen érthető?) módon belehabarodik az érte bármire kész szörnybe, akinek szerelme, szenvedélye, megbízhatósága, minden emberi és isteni parancsot semmibe vevő szolgálatkészsége nemcsak meghatja, de el is bűvöli a bűnben egyre mélyebbre süllyedő nőszemélyt.

A szépség: Bohoczki Sára távolságtartó, hűvös játéka nyitva hagyja az értelmezési lehetőségeket azt illetően, vajon mennyire kényszerű ez az út a szakadékba. Nem tudjuk eldönteni, hogy egy szánni való, kétségbeesett, a szégyenbe belepusztuló áldozatot látunk-e, vagy egy a bűnben igazi önmagát megtaláló velejéig romlott gonosztevőt. A szörny (Ilyés Róbert) útja egyértelműbb, ám nem kevésbé megkapó és csavaros: a szépség állandó vonzásában gyötrődő, kívül-belül visszataszító szörny érző szívű szerelmessé alakul, majdhogynem tragikus hőssé. A történet elején érkező szimpatikus hősszerelmes-jelölt (Ódor Kristóf) viszont inkább az igazságszolgáltatásért küzd, mint a szerelemért, így válik egy romantikus tragédiában szükségszerűen kevésbé izgalmas szereplővé. A szenvedélyek mélysége ellenére nem tud tragédiává emelkedni a két szörnyeteg szerelme, hiszen hitvány és önző gyilkos mindkettő. Mégis: valamilyen torz módon már-már megszeretjük ezeket a gonosztevőket. A kiegészítő cselekményszál az átváltozások (ezen a címen játszották eleddig magyar színpadokon a darabot) egy másik verzióját rajzolják meg. A kevésbé tragikus, sőt kifejezetten szórakoztatni akaró, és nem minden tanulság nélkül szövődő szál egy bolondokházába kalauzol bennünket, aminek igazgatója szépséges felesége tisztességét féltve, hozzá való hűségében nem bízva elzárja őt a külvilágtól. Távoli, ám annál szenvedélyesebb hódolói azonban magukat bolondnak vagy őrültnek tettetve heves ostromba kezdenek odabenn, ahol sokkal többet szabad, mint idekinn. Alapos leckét kapnak a nőtől, aki bár szépségével hódít, mégsem a külső rabja, és ezt egy csellel meg is tanítja rajongóinak.

A rendező főként a cselekmény- és a jellemváltozás fordulataira alapoz, amihez egyfajta melankolikus, borongós pasztell-romantikus atmoszférát teremt - főként a díszlet, jelmez és a világítás, valamint a szereplők térben történő elhelyezése segítségével, szándékosan kevés akcióval, sokszor viszonylag statikus vagy jelzésszerű mozgással - gondolok itt például arra, hogy a két főszereplő színpadi halála nem hörgések, rángások, fetrengések közepette zajlik le, hanem érzelmileg nyugalmi állapotban, szinte állóképek sorozataként. Nem eljátsszák, hanem bemutatják a halált. Ez a visszafogottság, szemérmesség megnyitja a nézői fantáziát. Míg a szereplők csak szóháborút vívnak, a nézők már maguk előtt látják a megbecstelenítés jelenetét. Máskor azonban nyoma sincs a játékban a visszafogottságnak, és az az érzésem, hogy vannak, akik mintha a nézőtér mögé játszanának, tekintettel, hangban és artikulációban is. Ezért vagyok hálás, amikor Ódor Kristóf érzéseit és kételyeit szinte közvetlenül a nézőkkel beszéli meg. Bohoczki Sára játéka a szöveget hagyja hatni, érzelmileg alacsony hőfokra van állítva. Alabástrom-szépség és alabástrom-játék. Az ifjonti hévvel udvarló szexi hódolók közül Márkus Sándor Antoniója az eszelősen szenvedélyes, Chován Gábor Franciscusa a szenvedélyesen eszelős. Spolarics Andrea az érett nők rafináltságával, szenvedélyével, tapasztalatával és szigorával kerekedik fölébük. Míg Böröndi Bence a törekvő szolga durvaságát, a szemétdombi kiskirály arroganciáját hangsúlyozza, addig Dióssi Gábor könnyed kedélyességén az érződik, hogy ő maga is jól elszórakozik figuráján, kedveli a pózait. A nézők is. Bán Bálint Laertes sötétebb verziója, Páder Petra a klasszikus cserfes szolgáló egy verziójából hamar átkerül a tragikus áldozat szerepébe, Bregyán Péter szigorú és becsületes apjában van tartás.

Pető Kata jelmezei ötletesek és romantikusak: csipkegallér és tornacipő jól megfér egymás mellett. Az elmegyógyintézet lakói finom törtfehér és fáradt barackvirág színekben őrjöngenek, a főszereplőknek nagyon jól áll a Tim Burton-feelinget idéző smink és kosztüm: a fehér arcokból kiugró fekete vagy vörös karikák a szemek körül, a csipkék, pasztellszínek, virágminták, fakó hosszúzakók, vagy a csak motívumaiban, részleteiben romantikus mai ruhadarabok (fehér pamut combfix, horgolt csipkemintás, sportos szvetter). Rafinált és üdítő eklektika.

A díszlet (Sokorai Attila) egyetlen hatalmas rácsrendszer, melyben - bár egy tágas térbe folyik össze az őrültekháza és a “normálisok kinti világa” - a bezártság az alapérzés. Több elem is használható ajtóként, ablakként, zárható szobafalként, ami alkalmas arra, hogy az őrültek, szerelmesek és gyilkosok több szintjét is megmásszák, magukat ráfonják, és arra is, hogy megfelelően megvilágítva templom, kastélyszoba, várfok, kiskamra legyen. Bútorokra nincs szükség, kellékekre is alig. A világítás az, ami központi jelentőséget kap.

Összességében izgalmas intellektuális utazás az előadás, és a horror rajongói is jól szórakoznak.

(Az előadás adatlapja itt található.)