„A bűn fontosabb, mint az erény. A hatalom fontosabb, mint a szabadság.” Hatalmas játék két részben – áll a rendező, Frigyesi András ajánlójában. 

Görgey Gábor művének fő témája a szabadság, illetve annak hiánya, a társadalmi csoportok közötti helyes párbeszéd lehetetlensége. Komédia, mely tragikus társadalmi visszásságokat fejteget. A hatalomtól megrészegült emberi természet kiúttalanságát veszi górcső alá. Akinél a fegyver, annál a hatalom. A színműnek minden sora, keletkezése (1966) után fél évszázaddal még aktuálisabb, mint valaha. Ambivalens érzés, hogy leginkább sírni tudnánk az előadáson, de közben nevetünk. Kikacagjuk a lehetetlen helyzetekben rejlő tragikomédiát, a különböző karakterek szarkasztikus jellemvonásaiban olykor-olykor önmagunkat, hibáinkat véljük felfedezni.

Öt társadalmi prototípust jelenít meg a színmű: Cukit, az alvilági figurát (Ilyés Róbert), a méltóságost (Szemán Béla), Kisst, az értelmiségit (az intellektuelt) Chován Gábor), Mártont, a nép képviselőjét (a vidéki, Bregyán Péter) és K. Müllert, a kispolgárt, akit Böröndi Bence személyesített meg. Ez utóbbi színészt külön kiemelném mesteri alakításáért, a karakter remek, sokszínű megformálásáért. De a többiek is igen hitelesen játszottak, kifejezetten találó a szereposztás ebben a felállásban, ez is az egyébként nagyszerű rendezést dicséri. A nem túl sok adottsággal rendelkező budaörsi kis színház színpadképe, díszletei, színpadi kellékei nagyon jól sikerültek, maximálisan kihasználva az egyébként szűkös lehetőségeket. Külön szót érdemel ezért a díszlettervező Hajdu Bence is.

Talán azért is érzem, hogy a K. Müller által megformált karakter annyira lényeges a darabban, mert a magyar társadalomra, a mű keletkezésének időpontjában és sajnos napjainkban is rendkívüli mértékben jellemző ez a fajta megalkuvás. A rosszindulatú feljelentgetés, a hatalmat teljes odaadással kiszolgáló kispolgár, annak kénye-kedve szerint, aki az odavetett koncért bármire képes bármilyen morális normát átlépve, a többi embert semmibe véve, azok kárára, önös érdekei által vezérelve, a legnagyobb gerinctelenségre is.

Úgy tűnik, a hatalom alapvető természete semmit sem változik, átlépve egyik társadalmi rendszerből a másikba, a szocializmus (a mű keletkezésének időpontjában) rendszeréből átlépve a demokráciába. De például sajtószabadság nélkül nem létezik demokrácia. Az előadásban minden a szabadságot jelentő „kulcs” körül forog.

Immanuel Kant így fogalmazza meg a hatalom birtoklásának lényegét A vallás a puszta ész határain belül című művében: „(…) akiknek a hatalom a kezükben van (…), alapelvvé teszik azt, hogy alattvalóiknak egyáltalán nem felel meg a szabadság, s joguk van őket az idők végezetéig távol tartani attól, ez nem egyéb, mint beavatkozás az istenség királyi jogaiba, aki az embert szabadságra teremtette.” Az emberek azonban tévesen istennek képzelik magukat, és a legfőbb hatalomra törnek bármi áron. Alapvető ösztönük a másokon való uralkodásra vágyás. Ha máson nem, saját gyermekeiken, családtagjaikon, mindig a gyengébbeken és kiszolgáltatottakon. Ez a leggyengébb láncszem elve. Ha a hatalom közelébe kerülnek, elnyomják lelkiismeretüket, mely ugyancsak Kant szerint „az emberen önmagán bíráskodó morális ítéleterő”. Éppen ezt, az erkölcsi tartásukat veszítik el először, és embertársaik érdekeinek rovására kezdenek viselkedni, zsarnokoskodni.

Erről eszembe jut egy másik dátum, 1984. Az Orwell-i párt szörnyűséges hármas jelmondata Óceániában: a háború – béke, a szabadság – szolgaság, a tudatlanság – erő. A Komámasszony, hol a stukker előadás azonban megmutatja, hogy hova vezet ilyen elvek mentén az Élet.