Részletek Maskarák bemutatónkról a budaörsi lapokban megjelent írásokból (Budaörsi Napló, Budaörsi Info, Minálunk.hu)

"Vajon mi késztet egy fiatal rendezőt arra, hogy visszanyúljon Shakespeare korába és onnan merítsen mondanivalót számunkra? Talán tükröt kíván tartani a huszonegyedik század embere elé, hogy íme nézd, lásd, cseppet sem változtál, sem te sem a világ. Shakespeare kortársai, Thomas Middleton és William Rowley vérdrámája a Maskarák, melyet most a mi digitalizált  világunk kellős közepén állított színre Berzsenyi Bellaagh Ádám, valószínűleg sokáig nyomot hagy.

Nagy bátorság kellett hozzá és hit abban, hogy a néző, aki el van halmozva a modern kor által naponta biztosított borzalmasabbnál borzalmasabb véres filmekkel, valós, megtörtént drámákkal, újat kap a darab által, és bele tudja élni magát Shakespeare korába, kikapcsolódásként végig fog nézni egy szaftos vérdrámát. Mert hát ez a színdarab elejétől a végéig tele van olyan elemekkel, amely felborzolja az ember jó ízlését és elképeszti az emberi rosszaság, és bűn."

Major Edit Minálunk/Budaörs

"A színészek, akiket a különös, horrorfilmekre jellemző sminkekkel és a nagyon ötletes, tornacipős, de mégis a mű keletkezésének idejét sugalló jelmezekben (Pető Katamunkája) láthattunk: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bohoczki Sára, Ódor Kristóf, Chován Gábor, Márkus Sándor, Dióssi Gábor, Böröndi Bence, Bregyán Péter, Bán Bálint, Páder Petra, Miklós Marcell és Sági Ádám. Nem mennék rajta végig, hogy ki, milyen egyéni teljesítményt nyújtott, mert szerintem se felülről, se alulról senki nem tűnt ki. Tény, hogy mindenkinek nagyon nehéz dolga volt, hiszen a legtöbben képtelenek lennénk egy ilyen míves és bonyolult, hosszú szöveget akár csak hibátlanul felmondani, nemhogy még beleélni magunkat és hitelessé tenni a nézők számára ezeket a szörnyű alakokat. Nos, igen, azt még nem írtam le, hogy a darab torzult elméjű és értékrendű figurákról szól, és amellett, hogy szexuális témájú, gyilkossággal és ármánykodással operál. Ezért vérdráma a műfaji megjelölése.

[...]

Egy normális értékrendű emberben szerintem fel sem merülhet, hogy megérte-e! Nem, dehogy éri meg egy fiatalember életét csak azért kioltani, hogy ne kelljen hozzámenni feleségül, és egy cselédlány életét azért elvenni, hogy ne derüljön ki a nászéjszakán a „bűn”, a gyilkosnak fizetségként adott, elveszített szüzesség. És nem, egyáltalán nem ismertem magamra, sem senkire a környezetemből a gyilkosságot megrendelő nőben vagy akár a gyilkosban. Persze az utóbbi karakterét láttam már néhányszor például a televízióban futó „Gyilkos elmék” című sorozatban, de ott sem kapott tőlem soha felmentést az, aki „manipulatív, gátlástalan, gyilkos, borzalmas, förtelmes”, bár – szemben a darab szereplőivel – a filmben nagyon sokszor a gyilkos maga is áldozat."

Eller Erzsébet / Budaörsi Napló

"A rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám nagyon kifinomult igényességgel választotta ki tanulmányai helyszínének, a ködös Albion ezen igencsak elfekvő színdarabját, amely ugyan nem vetekszik a nagy kortárs, Shakespeare kiforrott műveivel, de nagy alkotók nagyobb árnyékot is vetnek, ami így több kortársat fed be cudarul. Thomas Middleton és William Rowley (The Changeling) munkája az Avoni Hattyú létezése nélkül minden bizonnyal globális közismertségre tett volna szert. De az írott forrás egy színházi játéknál csupán a fundamentum, amelyre a színészek, mint vaskos oszlopok (kariatidák) megtartják a tetőzetet, rajta a kiegészítő elemek cserepei (díszlet, hang, fény, kosztüm) terülnek el, a szépítő stukkó pedig a dramaturgia maga. Itt Budaörsön ebből a múzsai házból mindig csak egy-egy elem szokott megjelenni, akkor is eléggé felduzzasztva. A Maskarákban viszont kiegyensúlyozva mindegyik megtalálható!
[...]
A hölgyek és férfiak általi oszlopsor (sztoa) atomrobbanás biztos, szilárd és kemény. Nincs megingás, se tétovázás, az amatőr önkéntesek is tökéletesen helyt álltak, nincs gyenge láncszem, ami nagy szó, hiszen tudjuk: minden csoport annyira erős, amennyire a leggyengébb tagja! Külön kiemelést érdemel Ilyés Róbert, a tettlegességig elmenő tettes De Flores alakításában. Már a név is játékos, hiszen a „defloráció” latinul a szüzesség elvételét jelenti, utcai zsargonnal szólva De Flores ’Szűzoltó’. De több ennél, monológjai alatt lelki gyötrődéseit Ilyés a szívéből húzza elő és lobogtatja a nézők felé, akár Klaus Maria Brandauera Mephistót. Alakítása eddigi helyi munkássága óta a legmeggyőzőbb és egyben lélek borzolgató, mert eléri vele azt, ami a szerzők valódi szándéka volt: az ambivalens viszonyulást a karakter felé, aki egyszerre rabja a szépség okán benne szerelmet gerjesztő feszültségnek és az érte hozott bűnös cselekedetek végrehajtója, és így paradox módon áldozat. A vágy célszemélye Beatrice (Bohoczki Sára), aki egy lézengő ritter (Ódor Kristóf) személyében szintén a szerelmi vágyat választva inkább felbújtja De Florest a hozzá erőltetett vőlegény meggyilkolására, aki így, vele a bűnben egy szintre süllyedve végül megkaparintja őt. 

[...] A csokornyi őrült nagyon látványos és borzongató hatást okoz az első perctől a legutolsóig, ami azért is szép teljesítmény, mert egy leányzó mindig tátott szájjal van jelen, ami valójában borzasztó feladat végrehajtani. A rizsporos arcok, a ’felvillanyozott’ frizurák és az erős smink miatt a mai fiataloknak elsőnek a Batman univerzum Arkham elmegyógyintézete fog beugrani. De legyen a végletekig kidolgozott egy videojáték, a színjáték elevenségével mégse vetekedhet.
A rendezőtől már megszokhattuk, hogy előszeretettel használja ki a fény- és hangeffekteket, és valami rejtelmes oknál fogva rögeszméje mindezt sűrű glicerinfüsttel kombinálni, ami egy-két pillanatig valóban lenyűgöző látványt nyújt, amúgy zavarja a nézőket és funkciómentes a folytonos ködösítés. A felvonások előtti percben nagyon erőltetik az ún. barna-zajt, vagyis a gyomrot remegtető, ingerelő hangmélységet, amely ugyan nyomatékosítja a hangulatot, de megfutamíthat is a toalett felé. Az öltözet egyéni, nagyon illik a térhez és időhöz, de nem autentikus, habár nem is ez a célja. Berzsenyi Bellaagh Ádám olyan fiatal rendező, aki rajta tartja a jelenkor ütőerén az ujját, és így naprakész, korszerű dramaturgiát alkalmaz. Nem projektál bele a történet eredeti kontextusába, csak jelzi azt, mégis még a jó ízlés határán teszi mindezt. A nyakfodor a tornacipővel önmagában giccses, de ha az egész előadás ilyen látványban tobzódik, akkor akár ötletesnek is mondhatnók.
Mi hát ez a váratlanul dicséretes teljesítmény? Akár tisztes felvezető a Godot-ra várvára, hiszen előfordul ebben is, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett. Ezen felül nem emlékszem olyan eladásra itt Budaörsön, amely színpadra vitele sokkal jobban átadta volna a dráma üzenetét, mint írott változatban, pedig még a veretes eredeti nyelvén is elolvastam ezt a darabot! Azt kell mondani ezen felül, hogy ezzel a produkcióval mertek és végül mégis csak tudtak igazán nagyot alkotni: olyan látványvilágot tárnak a néző elé, amelyet plasztikusabban még filmen se lehetne átnyújtani. Ehhez igencsak kell a modern dramaturgia: a jelenetek egybemosódnak, az egyszerre egy helyen lévő szereplőkről leszáll a fény és megmerevednek, amikor vége a párbeszédüknek, de nem hagyják el a helyszínt, midőn a többi folytatja. Zseniálisan merész húzás, nem sokszor válik be, de a Maskarákban mégis sikerül. Ebben szerepet játszik a díszlet is, ami nem más, mint egy zártszelvényekből álló, kubista pókháló. Végül is, nincs szükség bútorra, eszközre, értelmes díszletre: a színház őskorában is csupán maszkot viseltek a görög színészek! Maszkot, amit mindnyájunk visel, hiszen annyi arcunk van, ahány embert ismerünk, még több, ha nem éppen nemes cél, csak a vágyak kielégítése vezérel. Igaznak lenni csupán egy módon lehet, gaznak viszont végtelen sokan."

Mómosz - Budaörsi Info