Premierdús hétvége ez a mostani, és erre a szombat délutánra-estére igazi nagy kihívásnak tűnt a döntés, hiszen műsoron volt a János-passió a BMC-ben, a II. Edward – (egy általam még nem látott, most már ritkán játszott Alföldi-rendezés az Átriumban, amely egyébként nov. 19-én vasárnap is nézhető, azaz MA, a posztolás napján!), „A megtorlás napja „ Kurta Nikével a Jurányi Inkubátorházban, bemutatták a Bakkhánsnőket az Ódry Színpadon és persze Szabó Máté „Olasz nő Algírban” című előadásának első szereposztása is ezen a napon lépett először közönség elé az Erkelben. (Ennek a produkciónak is lesz még öt előadása egy héten belül, aztán kifut!)

Ezeken kívül is voltak más opciók, de ez a felsorolt öt került még a döntőbe, amelyből mégis Alföldi Róbert új előadása került ki győztesen.

Az nem fog sosem kiderülni, hogy mi lett volna, ha a további opciók bármelyikénél maradok, az viszont biztos, hogy ezt az előadást érdemes volt megnézni, még akkor is, ha nem úgy jöttem ki róla, mint nem túl régen a My fair ladyről („milyen tökéletes az egész úgy, ahogy van!”), vagy mint egy hete a Gézagyerekről, amely igazán megérintett, és láttam benne két „nagyon igazi” színészt is.

Akár most a színészektől is kiindulhatunk – Székely B. Miklós ebben az előadásban is pontosan olyan élményt adott, úgy volt jelen a színpadon, ahogy egy hete Börcsök Enikő és Tóth Zoltán kapcsán észrevételeztem: élte a szerepet, teljesen azonosult az iszákos mindenes cseléddel, és nem pusztán „nagyszerűen alakított”, ami persze szintén nem lebecsülendő. Számomra ez a színészet magasiskolája, amikor egy általam régen ismert színész el tudja velem hitetni, hogy ebben a két és fél órában az, akinek mondja magát. Székely B. Miklós a legtermészetesebb módon jár-kel Zöldy Z Gergely jelmezében, és igazi élmény nézni, amint a színpad egyik sarkában elhelyezett asztalnál vacsorára elfogyaszt két tányér tarhonyát néhány kovászos uborkával.

A budaörsi színházban két hete láttam egy Álarcosbált, amely most többször is eszembe jutott (szintén orosz téma, lepusztult közeg, bár elvileg az arisztokráciáról szól.), amelynél szintén megváltoztatták a nézőtér kialakítását, de most az átrendezés még markánsabb: négy oldalról vesszük körül a játszókat mi 180-an, nézők, akik egy téglalap alakú térben, középen helyezkednek el, egészen bejátsszák a teret, sőt még a nézőtér sorai mögött meghagyott keskeny folyosóban is áthaladnak időről időre. A hatást egy felettük kifeszített ócska szürke nejlon is erősíti, amely tovább szűkíti a teret, és megváltoztatja a világítás jellegét.

Alföldi Róbert ki is használja a teret, és sokat mozgatja a színészeit, így feltehetően nem csak mi láthattunk mindent jól (leszámítva az előadás zárójelenetét, amelyben hiányoltam, hogy a mi oldalunk egyszer se pillanthatta meg Bohóczki Sára arcát), de a másik három oldalon ülők is. (Erről biztos el fog jutni kellő mennyiségű reflexió a közönséghez, a premieren számos kritikus részt vett - minden oldalra jutott valaki.)

A térben elvileg egy módos gazda konyháját, házának központi tereit láthatjuk, a cselekmény erre az egy helyszínre koncentrálódik, egy család életébe költözünk be, viszont időben két-három évet is felölel. A cím nem sok jót sejtet, ne is készüljön senki könnyű szórakozásra – feszültséggel teli emberi kapcsolatokat látunk átalakulni, tovább változni. Itt-ott érződik a tanmese jelleg, de ez a szerző sajátja, aki most is életünk megváltoztatására akarna rábírni, kár, hogy a szándék direktsége némileg levon a hatásból.

A Sötétség hatalma talán éppen didaktikussága miatt olyannyira ritkán játszott mű, hogy a színházi adattár mindössze három korábbi magyarországi bemutatóról tud. (Egy volt 1974-ben, majd 2005-ben (A Trafóban) és 2008-ban (Kaposvárott).) Ez most „Alföldi-bemutató”, tehát aki a darabot nem ismeri, de a rendező munkáit igen, lehet, hogy valamiféle áthallásra, a mai korral való közvetlen megfeleltetésre is számít. A szöveg mindenesetre alkalmas a játékra, jól mondható Radnai Annamária fordítása.

Ami szerencsés – az Álarcosbállal ellentétben  -, most az 1886-ban írt darab marad az eredeti lepusztult közegben, (ha azt leszámítjuk, hogy a villannyal működő szamovár és rezsó mégis illúzió). Ami lényeges számunkra: az emberi kapcsolatok alakulása és az a helyzet, amelyből nincs kiút, amelyen csak rontani lehet minden kilábalási kísérlettel.

A főszereplőnk Nyikita Don Giovanni alkat, egy falusi szívtipró, aki ügyetlensége folytán a kelleténél mégis jobban belebonyolódik a maga által szőtt emberi viszonyokba, túlságosan is befolyásolható, különösen az anyja által, gyenge ember. Az emberi gyengeség, felelőtlenség, döntésképtelenség első hallásra nem tűnik komoly hibának, hajlamosak vagyunk megbocsájtóan legyinteni, ha látunk egy sármos férfit, aki egyszerre több nőnek sem tud ellenállni, eszünkbe nem jutna, hogy ez a kettős-hármas játék véres tragédiához is vezethet, hiszen a nők jellemzően békésen hagyják lecserélni magukat, és manapság esetleg egy-egy zajosabb válás lehet az eredmény.

Lev Tolsztoj etikájával érezhetően ez nem fér össze, és ebben az esetben bemutatja, hogy egy szokványos szerelmi háromszögről miként derül ki, hogy az igazából négy, illetve ötszög, és miként kapnak helyrehozhatatlan sebeket a résztvevők – mindezt csak azért, mert ez a bizonyos Nyikita annyira vonzó, hogy mindenkinek tetszik, ő pedig nem képes csak egyet választani a kínálkozó lehetőségek közül. Persze, a való életben nem feltétlenül alakulna (ennyire) tragikusan a történet, eléldegélhetnének a sokszög résztvevői hosszasan is egymás mellett is, cserélgethetné hősünk partnereit évtizedeken át, de ez egy dráma, így minden szinte a legrosszabbul alakul, vagy majdnem minden. Ami tönkremehet, az tönkre is megy.

Ebben a központi férfiszerepben, Nyikitaként Brasch Bence egyetemi hallgató látható, akit eddig mindössze egyszer, az Operettszínház Parasztoperájának szívtiprójaként hoztam szóba. Másodszor nézve, még erősebb a gyanúm, hogy fennáll a veszélye, hogy ebbe a szerepkörbe be fogják betonozni az ifjú tehetséget, de remélhetőleg átvészeli majd. Most, itt, ebben az előadásban elhittem neki az első jelenetében azt, hogy valóban szerelmes az asszonyba, aki miatta kész volt a végletekig elmenni, és később hitelesnek éreztem azt a folyamatot is, amelyben feltárult lényének igazi oldala, a senkihez igazán ragaszkodni nem tudó, felelősségvállalásra képtelen, még igazán nem felnőtt fiúé, aki maga sem érti, miként kerülhetett ilyen végletes helyzetbe, de hajlamos magán kívül mindenki mást - a nőket! - hibáztatni. Ami szerencsés, látjuk, hogy alapvetően nem lenne rossz ember, van lelkiismerete, amely végül erősebbnek bizonyul a kényelemszereteténél, így nem lesz belőle papírfigura.

A manipulátor anyát játszó Spolarics Andrea jól kihasználja a hálás szerepet és a nézők közelségét is, ki-kinéz ránk, szemkontaktust és helyeslést keres, az érintettekkel sikeresen hiteti el, hogy jól teszik, ha a pénz megszerzésének érdekében minden más megfontolást a háttérbe szorítanak. Nélküle mindenki megrekedt volna a kiinduló pozícióban, és még évekig panaszkodtak és szenvedtek volna, eredendően rossz lelkiismerettel, de legalább gyilkosság, illetve abban való közreműködés nem terhelné még őket, ráadásként.

Megnyerő nőszemély ez a Matrjona, szinte túlságosan is, megjelenései komikus hatást is keltenek, a közönség előadás közben is, és később a tapsnál is értékeli a jó pillanatokat, amelyek ezt a keserves történetet felélénkítik (Spolarics Andrea a budaörsi közönség kedvence, most is megtapasztaljuk). Az más kérdés, hogy az előadás lezárásánál nem derül ki markánsan, hogy vele mi lesz, mit kezd azzal a gondolattal, hogy minden erőfeszítése hiába történt. Természetesen mondhatja, és mondhatjuk mi is, hogy minden bűn oka a nyomor, az veszi rá őt is és általa másokat is, hogy ártson - utóbbinak nem biztos, hogy tudatában van, lehet, hogy elsőnek a saját lelkiismeretét helyezte üzemen kívül. Látjuk, hogy ő keveri a kártyát, de ettől függetlenül minden szereplő csak magát hibáztathatja a gyengeségéért, a rosszul meghozott döntésekért – kibabráltak saját magukkal, ennyi az egész.

A Balsai Móni által játszott Anyiszja valószínűleg az író kedvence is lehetett, bűnös és áldozat egyszerre. Egy morgós vénember mellett beleszeret a fiatal cselédbe, és semmi mást nem akar, csak ezt a férfit, minden cselekedetét ez a szerelem motiválja. Pech, hogy ezzel nincs egyedül – még további két nő, köztük mostohalánya, Akulina is pontosan így érez.

Balsai Móni remek színész, nem okoz meglepetést azoknak, akik sokat látták színpadon, vele lehet talán a legkönnyebben azonosulni, drukkolni neki, illetve sajnálni azt, hogy végül kirekesztődik a saját életéből, és tőle még bocsánatot sem kér senki. Nagyon szerethető most is. (Aki élőben nézné, de szórakozni IS vágyik, azoknak a Házassági leckék igazán jót tenne a Centrálban.)

Konkurense, mostohalánya is érdekessé válik – szépsége és sántasága bizarr hatást kelt. Ő is alkalmas lenne arra, hogy egészen lekösse a főszereplőnket, akinek valóban ez a legfőbb baja, hogy három alkalmas nő is jelentkezik rá, csak nem tud közülük választani. Bohoczki Sára tavaly nagyon megfogott a Macskajátékban, így most már külön vártam, hogy ebben az előadásban milyen lesz. Most is érdekes, átélhetővé teszi a saját szempontjait is, megérthetővé a szereplő viselkedését. Különösen üt az a jelenete, amelyben maszatos arcát Nyikita előtt lemossa, néhány másodperc alatt egészen átváltozik, egy gyönyörű szerelmes lány áll előttünk a robotoló vénlány helyett, amivé e szerelem nélkül minden bizonnyal átváltozna rövid időn belül.

Aki ismeri a tolsztojánizmus filozófiáját, az tudja, hogy azért vannak TELJESEN pozitív alakok is a műveiben, illetve legalább abban is részünk lesz, hogy a bűnösök felismerik azt, hogy eddig tévelyegtek – ez persze a legvalószínűtlenebb eleme a cselekménynek.

Tolsztoj szerint a gyermek még jó, ártatlan, és egy ilyen igazi tökéletes jókislányt is bemutat nekünk. Az előadásnak éppen ez a legfantasztikusabb eleme,  a gyereket elküldik a kocsmába, meg az állatokat beterelni, illetve több más feladatot végrehajtani, és a legkisebb ellenkezés nélkül mindent megcsinált. Elnézegettem Palugyai Sárit, aki talán kilencéves ha lehet, és azon kívül, hogy szófogadó magatartásán megakadtam, csak elismeréssel nyugtáztam, hogy igazán természetesen mozgott a színpadon, kicsit sem mesterkélten mondta a szövegét.Gyereket kockázatos felléptetni egy előadásban, de amikor beválik, akkor igazán hatásos, emlékezetes, és most egy ilyen szerencsés esetnek vagyunk a tanúi. Otthonosan mozgott a közegben, jó volt nézni a jeleneteit, és az utolsó jelenetben már az foglalkoztatott, hogy mi lesz vele, valószínűleg ő is árvaságra jut majd, ahogy egy másik szereplő korábban – akivel indultak a bonyodalmak.

Ez a másik szereplő, Marinka az utolsó képben magához is öleli a kislányt, és ez a gesztus sokat kifejez.

Az ártatlanságát és az elvesztett szerelmét sirató, de az életét mégis újrakezdeni képes Marinkaként Páder Petra most lágyabb karakter, mint amilyennek legutóbb az Álarcosbálban láttam, további szerepekben is érdekelne. Az előadás vége felé teljesen egyet tudunk érteni Nyikitával – a fiatal férfi akkor járt volna a legjobban, ha mellette megmarad.

Az író szócsöve, aki elszegényedett szerencsétlen paraszt, a már említett szívtipró Nyikita apja, Illyés Róbert. Eleinte azt hisszük, hogy a hit és az erkölcs emlegetése taktika, hogy a gazdából további pénzeket kiszedjen, de nem – a cselekmény későbbi pontján egy nagyobb összeget visszautasít, és ezzel is a tanmese vonal kezd igazán érvényesülni már. A színész megtesz mindent, ami tőle telik, az egyetlen, amit szemére (vagy-és az őt instruáló rendezőére) vethetünk: felfortyanásai túl hangosak, színpadiasak – egyike azon színészeknek, akik nem teljesen alkalmazkodnak a kialakított intim térhez. (Persze, lehet, hogy az önmagából kifordult veszekedők egy magánlakásban is túl hangosak, de az mégis más, itt helyenként a túl erős hanghatások kizökkentenek a történetből, és eszünkbe juttatják, hogy színházban vagyunk - igaz, ez most megnyugtató hatással van ránk.)

Bregyán Péter az író másik áldozata, akiről sosem tudjuk meg, hogy miféle fájdalmak gyötrik eredendően, ami miatt az első jelenettől végig morog. Beteg, előbb-utóbb magától is meghalna, ha nyugodtan hagynák. Nem látjuk nyomát sem, hogy valaha szeretet fűzte volna második feleségéhez, akihez most már semmi köze. A halála előtt ő is magába száll, és bocsánatot kér – ahogy más Tolsztoj művek főszereplői is teszik. Bregyán Péter szintén úgy kiabál, mintha nagyobb nézőtéren lenne, de hiába telt el lassan harminc év, őt látva én is még mindig a miskolci nagyszínház deszkáira képzelem, ahol akkoriban még a hősöket játszotta, viszont gesztusai, hanghordozása azóta sem sokat változott.

Az előadásban fellépnek néhányan az utolsó jelentben, akiket nem nevez meg a színlap, de általuk kitágul a környezet, és még nagyobb jelentősége lesz a lezárásnak. Néhány percig az a benyomásunk, hogy ezek a szereplők közülünk valók, de talán fordítva kellene néznünk -  azért ültetnek minket körbe, hogy végül mi is résztvevőkké váljunk, mintha a mi közösségünkön belül történne meg a tragédia, és így talán másként tudunk ránézni.

Ennek az ülésrendnek azért hátránya is van, mert az ember óhatatlanul is figyeli a szeme sarkából a szemben ülőket, azt a kilencven embert, akire jól rálát. Ránézésre nagyon vegyes benyomást keltett a nézőtér, ahogy ez nyilván mindig is történne, csak nem figyeljük egymást, pusztán az előadást.

És ezen aztán tovább is gondolkodtam, a látványon, ahogy a lakodalmi vendégek fogadták az igazság feltárulását…Itt élünk egymás mellett és jórészt fogalmunk sincs arról, hogy mi zajlik a környezetünkben, miféle szenvedéseken megy át a szomszéd, mi van az ő pincéjében elásva…Lehet, hogy ez az egy szerencsénk van, hogy ez, amit láttunk, mégis csak színház, és érezhetően az.

ps. A fotókat a színház tette fel a facebook oldalára, onnan használtam fel őket. Borovi Dániel készítette mindet, köszönet!