Két alkotóközösségben dolgozol párhuzamosan, melyek is ezek?
Budaörsön, a Latinovits Színházban vagyok társulati tag, ez tehát az anyaszínházam, a főállásom, és mellette a Sztalker Csoport legtöbb előadásában részt veszek. Mindkettő az egyetemi éveimben gyökeredzik. Ifj. Vidnyászky Attilával ott találkoztunk, az első közös munkánk Shakespeare Athéni Timonja volt, amit az Ódry Színpadon adtunk elő. Ez folytatódott aztán Budaörsön – ahova éppen gyakorlatra kerültem az utolsó évben – a Liliomfi című előadásunkkal, és azóta már több bemutatónk is volt így együtt: a III. Richárd, a Woyzeck és legutóbb a Míg fekszem kiterítve. A Latinovits Színházban már a gyakorlati évemben négy előadásra hívtak, ez egy elég egyértelmű gesztus volt a színház részéről, hogy ugyanabban az intézményben négyet játszhatok – elég ritka manapság, hogy egyetemistaként azt mondják egy évadodról, hogy itt lehetsz nálunk. És valahogy úgy érzem, sikerülhetett is megfelelni az elvárásoknak, mert automatikusan jött a kérdés, hogy mi lenne, ha leszerződnék. Jól éreztem magam, jó feladatokat kaptam, úgyhogy örömmel igent mondtam.
Mi volt ez az első négy előadás?
A János vitézzel kezdtem, utána a Liliomfiban Szellemfit alakítottam, a Rómeó és Júliában Benvoliót, és végül a Pinokkióban két kisebb karaktert.
Amikor a Sztalker Csoport az első, saját megfogalmazásotok szerint felnőtt, tehát egyetemen kívüli előadását, a Liliomfit elkészítette – éppen a budaörsi színházzal koprodukcióban –, akkor a szakma és a nézők is úgy érezték, valamit átmentettetek az egyetemi hangulatból, közegből és abból a munkamódszerből, amiben ott léteztetek. Ez azóta mennyiben jellemző a Sztalkerre, és mennyire üt el a budaörsi kőszínházi hangulattól?
Bárhol jártunk eddig a Sztalkerrel, ugyanolyan inspiráló maradt a közeg, mint amilyen a kezdetekkor volt. Egymásból dolgozunk, mindig igyekszünk közös nyelvet találni egy-egy előadáshoz, és hogy jó értelemben megmaradjon a frissességünk. Van, hogy az idő szűkössége vagy a kényszerű éjszakai próbák nehezek, de ahogy ez a közösség elkezd dolgozni, erősen a dologra fókuszálunk, amit éppen csinálni kell. Például a legutóbbi, nyári produkciónknak ugyan elég sok előkészülete volt, de mégiscsak egy szűk hét alatt, reggeltől estig, negyven fokban, egy dombtetőn raktunk össze egy előadást. Volt benne egy hosszú, néptáncos elemeket tartalmazó koreográfia, és emlékszem, a próbák után, éjjel, néhányunk hiányos tánctudását kompenzálandó, órákon át gyakoroltunk kint, egy udvarban, ahol alig volt fény, de mindenki meg akarta tanulni, hogy jó legyen, hogy elérjük azt a hatást, amit szeretnénk. És az valahogy nagyon összetartja a csapatot, hogy egymásért vagyunk és egy ügyön dolgozunk, amikor éppen össze vagyunk eresztve.
Energikus, ugyanakkor pontos hevülettel, elszánt akaraterővel állunk neki mindig a munkának,
miközben, remélem, azért mégiscsak felnőtté válunk, váltunk ezekben az években. Alap metódus, hogy sok saját ötletet viszünk a próbára, majd azokat ifj. Vidnyánszky Attila koordinálja, gyomlálja ki és illeszti az írott anyagba. A Budaörsi Latinovits Színházban, ha össze kell hasonlítsam, nyilván kicsit kötöttebb egy-egy próbafolyamat, kicsit színházilag rendezettebb vagy rendszerezettebb, pedig ott is elég vadak néha a körülmények. Ott viszont megadatik az, hogy a vendégek és meghívott rendezők által változatos alkotói módszereket ismerhetek meg. Lukáts Andortól, Znamenák Istvánon, Csizmadia Tiboron és Pelsőczy Rékán át Alföldi Róbert rendezéséig nincs két egymásra igazán hasonlító munkafolyamat.
A két „főnököd” – Budaörsön Berzsenyi Bellaagh Ádám igazgató, a Sztalkerben pedig Ifj. Vidnyánszky Attila – mennyiben tud egy-egy színész egyéni fejlődésére figyelni?
Irtó szerencsésnek érzem magam, hogy az életemben ez a két történet párhuzamosan tud létezni. Attila eleve nagyon belőlünk dolgozik. Miközben mindig csapathangulatot akarunk elérni, erős törekvés van arra is, hogy a csoport adott tagjainak legyen egy-egy vagy akár jó pár villanása. Ezek a villanások is a közt szolgálják, de valahogy azt érzem, hogy mégis meg tudunk egyénenként is mutatkozni. Budaörsön sokkal konkrétabb szerepeket kapok, és kimondott célja Ádámnak, hogy ezek a feladatok változatosan kövessék egymást, akár egymásra épüljenek. Ha csak ezt az évadot nézem, akkor a mesedarabtól a román bohózaton és a vérengzős görög drámán keresztül idén eljutok még a rendezésig is – minden alkalommal új kihívások jönnek, és ez engem nagyon motivál.
Vegyük sorra a bohózatot, a mesedarabot, a vérengzős görög drámát és a rendezést!
Caragiale Karnebál című darabja volt idén az első bemutatóm, ahol egy borbélysegéd és fogászati asszisztens figura vagyok egyben – széles gesztusokat igénylő, harsány, báli hangulatot megteremtő előadásban komédiázunk, ráadásul Parti Nagy Lajos remek szövegével. Aztán jött a Négyszögletű Kerek Erdő, ahol Mikkamakkát, egy csapatösszetartó, közösségi figurát kellett megteremtenem valahogy úgy, hogy a gyerekek és a felnőttek is szeressék. Ez is egészen új kihívás volt, mert mesedarabban nagy szerepet eddig nem kaptam. Most próbáljuk éppen az Elektrát Alföldi Róberttel, amiben Oresztészt játszom, egy elanyátlanodott, otthontalan, a világban tengő-lengő srácot, aki egyáltalán nem találja a helyét, kicsit flegmatikus – ő is egy egészen más figura.
Az évad végén pedig Enn Vetemaa Vacsora öt személyre című darabját fogom rendezni, ami tényleg teljesen új szerepkör lesz az életemben.
Szerepeid sorában megfigyelhető, hogy sokszor egyfajta megoldó figurák a darabok történetein belül. Ez az alkatodból adódhat? Van benned ilyesmi?
Valóban sok ilyen szerepet kapok, és ez szerintem egyáltalán nem véletlen. Nem minthogyha olyan nagy megoldóképességem lenne, de valahogy mégis az, hogy valamit működtetni, szálakat elvarrni vagy a csapatot, a barátokat megsegíteni, egy ügyért kiállni – ezek az életemben is jelen vannak. De például a most próbált Oresztész nem ez. Tőle elvárják, hogy megoldja a helyzetet, de ő valójában baromira nem akarja, aztán valahogy belesodródik. Itt inkább Elektra a történet mozgatója, együtt követik el – megoldásként – a bűnt. Őt ebbe belehajszolják, nem belőle jön.
Nyilván általában arányokról van szó, nem pedig egyértelműen pozitív vagy negatív hősökről, de különösebben kellemetlen, rosszindulatú karaktert alakítottál már?
Sajnos nagyon keveset. Az egyetemen a Nibelung lakóparkban, ami Rába Rolanddal a beszédvizsgából készült vizsgaelőadás volt, ott voltam Dankwart, aki egy végrehajtó, véreskezű, alpári, mocskos és hájas figura. Aztán Budaörsön a Pelsőczy Réka által rendezett Álarcosbálban a főszereplőt, Arbenyint alakítottam, aki szintén nem egy szerethető valaki, féltékenységi rohamokkal teli, szenvedélyes, mindig minden mondatot nagyban megélő és arra szélsőségesen reagáló fickó – hát az sem én vagyok. Ezeken kívül talán a Pinokkióban a kétmondatos Hajóskapitány, valamint a Nyest 1., ők sem voltak igazán szimpatikusak… Általában a negatív figurák izgalmasabbak számunkra, szóval kifejezett „genyókat”, hogy klasszikusokat említsek: Jágót vagy III. Richárdot szívesen eljátszanám, szívesen kutakodnék magamban az ő igazságuk után – majd egyszer.
De azért ez az Oresztész sem lesz egy szerethető fiúcska, csak szólok.
Májusban rendezni fogsz. Volt ennek valamilyen előzménye?
Magamban néha kacérkodtam a gondolattal, hogy majd egyszer rendezni is szeretnék, érdekelnek az emberek közötti folyamatok, és nagyon izgat az a gondolat, hogy színészeken hogy lehet megnyitni csapokat. Alanyi jogon ezt élem meg minden munka során, de régóta kíváncsi vagyok, milyen lehet úgy, hogy kívül ülök és koordinálom az egészet. És akkor egyszer csak felkért az igazgatóm. Ráadásul a felkérés az igazgatói irodában történt, tehát éreztem, hogy ez elég hivatalos. Először csak hebegtem-habogtam, és időt kértem, mert azért váratlanul ért. Magamtól az életemben későbbre terveztem volna, nem huszonkilenc éves koromra. A legfontosabb kérdés az azt követő hónapokra az lett, mi lehetne a darab. Bizonyos paramétereket meg stílust megadtam magamnak, a térhez is kötve voltam – a PostArt nevű budaörsi remek közösségi kamaratérről van szó. Tragikomikus, abszurd dolgoknál kezdtem először, csomó mindent elolvastam nyáron a munkák és utazások közepette. Újra beiratkoztam a Színművészeti könyvtárába például, pénzért, de sokáig éreztem, még nem találtam meg az igazit. Végül ezt a darabot, a Vacsora öt személyre címűt Karsai György tanár úr ajánlására olvastam el, és rögtön éreztem, nem keresek tovább, ez az. Valami elkezdett megszületni a fejemben. Egyeztettem a színházzal, és nekik is tetszett.
Melyek a darabnak azok a jellemzői, amelyek egyértelművé tették, hogy ezt kerested?
Az egyik alapvető tényező az volt, hogy a társulatunkban gondolkoztam. Nagyon érdekes volt így olvasni, hogy azoknak az embereknek próbálok vinni szöveget, akiket jól ismerek, akikkel napi szinten dolgozunk együtt színészként. Sosem olvastam még így darabot, rendkívül tanulságos volt, és ennél az anyagnál éreztem, hogy az öt szereplőből négyet kapásból ki tudok osztani, nem is akárhogy. A másik szempont az volt, hogy olyan anyaggal akartam foglalkozni, ami a tragikomikum eszközével folyamatos billegésben tart bennünket, hogy sírjunk vagy nevessünk. Ez egy mély dolgokat feszegető történet, ami közben groteszk is. Rengeteg olyan gesztust tudnék benne mutatni, amiből kiderül, milyen hülye az ember, és sokszor milyen nevetséges. A szereplők rettentően ismerős figurák a hétköznapi életünkből, volt kínos vacsoránk már egy asztalnál a családunkkal, a párunkkal, anyósunkkal, apósunkkal. Ismerjük a magukat kereső embereket, akik nem érzik jól magukat, nyomasztja őket a környezet, a munkahelyük, akiknél rendszeresek veszekedések otthon. A romló kapcsolatokat, ezek mélységeit, és hogy ebben milyen bénán tud működni az ember, és hogy mennyire szánalmas, nevetséges is, de valahogy mégis együtt lehet vele érezni. A budaörsi társulatból Spolarics Andrea, Illyés Róbert, Chován Gábor és Páder Petra játszanak benne, és az egyetemről a harmadéves Lengyel Benjamin lesz az ötödik alak.
A társulat tagjai hogyan fogadták a hírt, hogy a legfiatalabb színészkollégájuk fogja rendezni őket?
Még bőven a próbák előtt vagyunk, kérdezgetnek, hogy el lehet-e olvasni, de szeretném, ha először az olvasópróbán találkoznának az anyaggal. Persze megtiltatni nem fogom, csak nem szeretném, ha prekoncepcióval jönnének a próbára. Nagyon jó energiák, izgalom, várakozás érezhető a közös munkával kapcsolatban, és hogy milyen leszek ebben az új szerepkörben.
Kamaszkorodban focistának készültél. Hogy érzed, adott hozzá valamit a színészi létedhez egy a focista múlt?
Rengeteget ad hozzá, persze. Hogy közösen vagyunk egy célért, ez gyerekkorom óta mániám, és ennek biztosan sok köze van ahhoz, hogy fociztam. Hogy egy siker az nem annak a sikere, aki gólt rúgott, hanem az egész csapaté meg a gyúróé meg az edzőé meg a fűnyíróé. És ez ugyanígy van a színházban is. A színpadon látható végeredmény csak a hab a tortán, de mire oda eljutunk, a takarítószemélyzeten keresztül az igazgatóságon át mindenkinek bele kell tennie a magáét ahhoz, hogy egy előadásnak jó energiái legyenek és valami különlegeset tudjunk mutatni. Volt egy pont, amikor kiderült, hogy a fociról le tudok mondani. Éppen túl sok olyan negatív élmény ért, ami miatt azt éreztem, nem ez az, amibe még többet szeretnék fektetni. Valami csapatbomlásra emlékszem, meg nagyon rossz edzői emlékeim vannak, olyasmi, hogy nem tudnak engem kezelni, nem találom a helyem.
Ez megtörténhet akár egy színházban is…
A színház ennél sokkal nagyobb szerelem már bennem. Persze, nagyon hosszú volt az út idáig, mindig elém került valami, ami megadta, hogy hogyan tovább. Nekem fontos, hogy lássak célokat. Az első talán, ami gyerekkorom óta cél volt, az a Színművészeti Egyetem, ahová valahogyan egyszer csak bekerültem. Aztán volt egy következő cél, hogy elvégezzem. És aztán az volt a következő, hogy sokat dolgozzak színészként. Folyamatosan dolgozom, amióta végeztem, harmadik éve. Most a következő cél az, hogy a szerepek mellett – amelyek mindegyike mindig új feladat, és mindig meg kell hozzá újulni – rendezőként is megfeleljek a saját elképzeléseimnek. Aztán meglátjuk, utána mi jön. Remélem, mindig lesznek célok!
