Minden rendben van. Megjelentünk. Fényesen udvarias, mi több, barátian nyájas a fogadtatás. Dekadens, minimalista elegancia, protokollba öltözött házigazdák köszöntik a népet, majd a sorukból kitör Elektra, és megtébolyodva üvölti: valami bűzlik Mükénében, a levegőben bűn ordít, álszentek vagytok. És oda a nyugalom, az illusztris társaság reakciói jobb esetben is csak kételyt, és gyanút hagyhatnak maguk után. Rosszabb esetben pedig csupán közönyt. Hogy miért? Most kezdődik…

A Budaörsi Latinovits Színház ambiciózus terveket állított maga elé az aktuális évadra, amelynek meghatározó állomása immár a második közös munka Alföldi Róbertrendezővel, és országosan (el)ismert színészekkel.

Az Elektra bemutatóján jártunk.

A Fodor Tamás által színpadra álmodott, 1986-os szövegen alapuló rendezés történeti áthallásokkal, minimalista köntösben állította színpadra az ókori mitológia egy meghatározó történetét.

Talán ebből is kiviláglik, hogy az emberi természet, a humánum döntései, szenvedélyei még mindig ugyanazt a magányos embert veszik és hálózzák körbe, akár több ezer év távlatából, legfeljebb a kontextusok változnak.

Izgalmas vállalkozás egy ókori művet színpadra vinni. A műfaj klasszikus tragédia, és olybá tűnik, az alkotói cél az volt, hogy velőig hatoló erővel üssenek a drámai cselekmények. Ehhez pedig kétség kívül közel kell éreznünk magunkhoz azokat, mind formai, mind pedig tartalmi szempontból.

Euripidész bosszúról írt művének középpontjában immár a bosszú mellett valami más áll. Mégpedig olyan tragédia, amely egy egész társadalmat is markában tarthat. Eképpen válhat fogalmi szinten a nép közvéleménnyé, a királyi hatalom kormányzattá. Ezek a párhuzamok a színpadi – és a karaktermegjelenítés szempontjából bírnak jelentőséggel, de összességében elmondható, hogy a kortárs referenciák pusztán eszközként, és nem célként szolgáltak.

A hatás érdekében a társulat tagjai egytől egyig átlényegültek tébolyult szerelmesekké, megszállott gyilkosokká – mai megfogalmazásban traumatizált pszichopatákká és szociopatákká, akik képesek a színpadon embert ölni, kínvallatni, vagy belehalni a szerelembe, és a bűnbe.

Az előadás két felvonásban meséli el az epikus történetet. Klütaimnésztra, a királynő, szeretőjével, a király helyébe lépő Aigiszthosszal együtt megölték Agamemnónt. A király három gyermeket, és egy gulyáskommunizmus-szerű apátiában élő államot (mi, nézők vagyunk a nép) hagyott maga után. A gyilkosság ténye szándékosan rejtve is marad a közvélemény előtt, de még a legközelebbi családtagok is csak a találgatásig, és vádolásig jutnak el, bizonyíték híján.

Az ellenpólust Elektra, és annak reménye jelentik, hogy testvére, Oresztész épségben hazatér Mükénébe. Elektra személyesen jelen van és föllázad az árulók ellen, Oresztész azonban még csak egy ígéret, egy halvány jelkép, mivel hazatértekor még nem fedi fel kilétét, sőt, saját halálhírét kelti. A köznyugalom megóvása érdekében a király végrehajtójával, Xuthosszal ki is emeltet egy embert a népből, és ÁVH-t megszégyenítő módszerekkel bírja rá, hogy játssza el a halottnak hitt trónörököst.

A remény még haloványabb lángja a társadalom peremén lévők között lobban fel, Kilissza, a szolga, és Trétosz között, aki szemtanúja volt a királygyilkosságnak.

Az előadás egyik kulcsjelenete Trétosz morális fölényének kinyilvánítása Philebosszal, az udvart kiszolgáló szobrásszal – az értelmiség képviselőjével szemben. Meg mered-e nevezni a gyilkost, ha az maga a király? – e kérdés a kihívás tárgya. Így válik a számkivetett, hasznavehetetlen öreg a zeniten lévő kegyeltnél hatalmasabbá. Az értelmiség a föld alá bújik, így marad továbbra is Elektra, és testvére, Khrüszothemisz vállán a cselekvés súlya.

Midőn Oresztész szembesül, hogy saját anyja is bűnös apja halálában, s az új király Elektrára tör, felfedi kilétét, és megöli mindkettőt. A bűn megtorolva. Az erkölcsi rend helyreállt. Gyökértelen rend ez, mely nem tud mibe kapaszkodni, és rádöbben saját magányára. Mindaz, ami eddig hajtotta, megszűnt létezni. Ebben a pillanatban már csak egy következő lépésnek tűnik. De mi következik utána?

A rendezés eszközei a kifinomult, és pontosan időzített színészi instrukciók és a nyers, naturalista brutalitás kifejezése.

A színpadkép amellett, hogy modern stílusú, kialakítása amfiteátrumot idéz, igaz, szögletesen, de szimbolikus félkör alakban látunk rá a színpadra.

Egy-egy jelenet, vagy dialógus kezdetén és végén, minden karakter erőből vág be maga előtt vagy épp mögött egy ajtót. Minden ajtócsapódásban valami mély, valami lélekőrlő, valami elviselhetetlen indulat vagy érzelem csapódik az ajtófélfának és a dobhártyának. Néha ez fordulópontot, elhatározást is jelent, máskor csak a tehetetlenségből fakadó frusztrációt.

A gesztusok emellett érthetők, nagy monológok helyett inkább rágyújtanak, kortárs hétköznapi öltözéket viselnek, ilyen tárgyakat használnak.

A Latinovits társulatának színészei, kiegészülve Balsai Mónival, Ladányi Júliával és Brasch Bencével komoly munkát végeztek az előadással, egytől egyig hihetők azok a traumák, a gyűlöletben, közönyben, őrületben kifejeződő érzelmek, melyeket a végletes szélsőségekig eljutva mutatnak be a színpadon. Erős, és kötelező alap ehhez a műfajhoz, mely könnyen unalomba fordulhat, ha a néző nem kap olyan impulzusokat, melyek valamilyen okból megfogják, legyen az sokkhatás, gyönyörködtetés, ámulatba, vagy gondolkodóba ejtés.

Ez az Elektra a társadalom, és az egyén kölcsönös magányáról mesél. Arról a közönyről, néma cinkosságról, mely lehetővé teszi mások elnyomását a gondolat, az érzelem és a test felett. A pribékek boldogtalan közönyéről, és az eposzi szenvedélyekről, melyek csak ritkán nyilvánulnak meg cselekvésben, s legtöbbször a tehetetlenség a legnagyobb teher, melyet le kell küzdeni az igazság érdekében.

Igaznak lenni valóban igaz? Meghatározhatja-e a bosszúra apellálva a szubjektum az igazságot? Vagy az mindig a közösség önmeghatározásával kezdődik? Előadható-e mindez egy bosszútörténetről szóló görög tragédia keretein belül?

A válaszhoz, ajánljuk az előadás megtekintését, mely egy mesterien komponált, kortárs környezetbe helyezett, családi drámába oltott ókori tragédia, amit nem is olyan könnyű megemészteni – ám valahol ez is valódi szerepe a palettán.