Jó érzés volt látni, ahogy az 1929-ben született író és az 1952-ben született rendező a bemutató után összeölelkezett egymással a színpadon. Együtt köszönték meg a budaörsi közönségnek a tegnap esti bemutató után a vastapsot, és együtt örülhettek neki, hogy jól sikerült az előadás. Bár két generáció tagjai, de koruknál fogva mindketten történelmi időket éltek meg.

Görgey Gábor kicsit többet, hiszen származása miatt már az ötvenes években kitelepítették és csak az 1956 utáni enyhülés időszakában válhatott íróvá. S egy nagyot ugorva az időben: 2002-2003-ban a Medgyessy kormányban a nemzeti kulturális örökség minisztere volt.

Frigyesi Andrásban már felnőttként politikailag mély nyomot először az 1989-’90-es rendszerváltás hagyhatott, majd 1995-től, mint német kisebbségi képviselő politizált 2010-ig viszonylag aktívan.  Amikor 2013-ban a Budaörsi Játékszín igazgatói munkakörére tizenhárman jelentkeztek és az akkor jobboldali többségű budaörsi képviselőtestület őt nevezte ki (a megbízatása 2013. július 1-jétől 2018. június 30-ig szól), azonnal elindultak a különböző találgatások a megválasztása körülményeiről és még a „jobbikos” skatulyába is bedugták. (Amire azonban az eltelt években a bemutatott darabok kiválasztásával és saját rendezői munkájával alaposan rácáfolt. Ugyanakkor szakmai teljesítménye alapján más  politikai oldalhoz sem sorolható.)

Miért is fontosak most a fentiek? Azért, mert a „Komámasszony hol a stukker” nem burkoltan és áttételeken keresztül, hanem egyértelműen a politikáról szól. Mielőtt kicsit utána olvastam volna a keletkezésének, azt hittem, hogy az úgynevezett szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet éveiben íródott. Sőt, ha nem hallottam volna, hogy évtizedek óta szinte folyamatosan játsszák országszerte (én most láttam először), és nemcsak itthon, hanem a kelet-európai országok mellett Londontól Amerikáig, szerte a világban, az is felmerülhetett volna bennem, hogy napjaink belpolitikai válsága, a Fidesz és a „nem szeretem, gyűlölöm stb. a Fideszt” oldalakra kettészakadt társadalom adta az ötletet az egyébként végtelenül egyszerű cselekményhez.  

De nem így volt: Görgey 1966-ban vetette papírra az alvilági Cuki; a Méltóságos úr; a mindenkinek „benyaló” K. Müller; az értelmiségi, de átlagos családba született Kiss; no és a nemzeti-magyarkodó vidéki „nép fia” Márton alakját. Akik valamiért (kellene tudunk, hogy miért? Nekem nem volt hiányérzetem) be vannak zárva valahova (a budaörsi rendezés szerint egy pincébe, az egyszerű, funkcionális díszlet Hajdu Bence munkája), és bár ott lóg a szabadságuk, vagyis a kijárati ajtó kulcsa, az egyikük a címadó revolverrel a kezében rendre nem a kiutat, hanem inkább a többiek feletti hatalmat választja.

Az első színpadi képben a pisztoly Cuki úrnál van, majd egy pillanatra K. Müllerhez kerül, de ő későn ismeri fel a lehetőséget és visszaadja Cukinak. Ekkor a Méltóságoshoz kerül, aki ugyanolyan diktátorrá válik, mint előtte a rabló. De Márton se különb emezeknél. És bár Kissnél felmerül, hogy a fiókba zárja a pisztolyt, amikor a többiek éppen fellélegeznének, hogy végre megmenekültek, kiderül, hogy ő is csak becsapta a társaságot és bizony rájuk szegezi a fegyvert.

A történetnek két vége van. Az egyik szerint a fegyver középre esik, mindenkitől egyenlő távolságra, ezért megegyeznek, leveszik a kulcsot és irány a szabadság. A nézőtér elsötétül, taps, lámpa. De az ajtó mégsem nyílik, mert az „ügyelő” nem engedi ki a színészeket. Vagyis most az övé, egy láthatatlan „ügyelőé” a hatalom, mert ez tényleg fontosabb, mint bármi más?

Görgey Gábor és Frigyesi András tegnap este nem valami világhírű színpadon, hanem a budaörsi művelődési ház – hol gyerekeket, hol amatőröket, hol meg igazi profikat kiszolgáló – „színpadocskáján” ölelte meg egymást és hajoltak meg közösen a szereplőkkel. Ilyés Róbert, mint minden szerepében most is „csak” önmagát adva remek Cuki. Szemán Bélának elhittük, hogy ő a Méltóságos. (Vajon hogy tetszett a most a nézőtéren ülő Lőte Attilának, aki a Madách színházban játszotta ugyanezt?) Chován Gábor nagyobb Kiss aligha lehetne, bár ez szemmel láthatóan neki sem került sok erőfeszítésébe. 

Bregyán Péter csak annyira giccses Márton, amennyire azt a szerepe megkívánja. Böröndi Bence, a budaörsi színház alighanem legfiatalabb színésze előtt pedig ismét le a kalappal (a korábbi bemutatókban már méltattuk a tehetségét), mert amit lehetett, mindent kihozott a vazallus K. Müllerből, szívből megvetettük őt.

Átfutva az eddig leírtakat, kimaradt egy fontos szempont, ami alapján olvasóink dönthetnek arról, hogy megnézzék-e a Budaörsi Latinovits Színház legújabb darabját, nevezetesen a műfaja. A mondanivalója súlyát tekintve lehetne dráma vagy tragédia, de nem az. Hanem komédia. Főleg az első felvonásban, majd a másodikban a vége felé a nézők többsége egyszerűen nem bírja abbahagyni a hangos kacagást. Ettől pedig – ahogy azt a rendező is nyilatkozta a bemutató előtt – mindenki számára gátlások nélkül fogadható be az üzenet, de több síkon. Egyrészt ugyanis a remek szójátékokon vagyunk kénytelenek nevetni, másrészt azért, mert az öt figurában bizony ráismerünk a környezetünkre, illetve ha őszinték vagyunk, akár saját magunkra.

Frigyesi András szavaival: „Azért válik Görgey társadalomkritikai telitalálata a szemünk előtt klasszikussá, mert úgy képes társadalmi archetípusokat és hatalmi alaphelyzeteket megfogalmazni, hogy az mentes a napi politikától, mégis súlyosan terhelt a történelmi tapasztalatoktól. Mindez üdítő és gyógyító humorral tálalva.”