Elektra - nyilvános főpróba
EURIPIDÉSZ - FODOR TAMÁS: ELEKTRA
Rendező: Alföldi Róbert
Bemutató: 2019. március 30. 19:00
Az Élektra-, pontosabban Oresztész-Élektra-mítosz egyike a legősibb emberi történeteknek, és, hogy, hogy nem, a bűntudattal foglalkozik (ami – vigyázat, idézet! – kicsit hasonlít ahhoz, amikor a Karácsonyra vett ponty 23-án azt állítja, hogy a fürdőkáddal foglalkozik).
A történet amúgy a trójai háború mítoszának része, pontosabban egyik epilógusa a sok közül. A görög seregek főparancsnoka, Agamemnón, tíz év után hazatér Mükénébe: ő már talán el is felejtette, ami a háború legelején történt, amikor a görög flotta még meg sem érkezett Trójába, ugyanis az istenek szélcsenddel igyekeztek késleltetni a háború megkezdését. A görögök jósa, bizonyos Kalkhász, erre azzal állt elő, hogy mutassanak be emberáldozatot, az istenek, fene a gusztusukat, kedvelik az ilyesmit. Hogy, hogy enm, úgy alakul, hogy az áldozat szerepét a fővezér legidősebb gyermeke, Íphigéneia nevű lánya kapja, akit annak rendje és módja szerint fel is áldoznak, mire – lássunk csodát – a szélcsend azonnal el is múlik, és a görögök könnyült szívvel hajózhatnak tovább, Trója felé, hogy a földdel tegyék egyenlővé a várost és lakóit.
Agamemnón tehát tíz év után hazatér Mükénébe, ahol a felesége, Klütaimnésztra fogadja: ő viszont egyáltalán nem feledkezett el Íphigéneia feláldozásáról, és most, oldalán szeretőjével, Aigiszthosszal, bosszút áll: megölik Agamemnónt – és átveszik az uralmat Mükéné felett.
Agamemnónnak és Klütaimnésztrának van még három gyereke: a két nővér, Khrüszothemisz és Élektra, meg az öccsük, Oresztész. A két lány – ők aligha jöhetnének szóba a trónöröklés szempontjából – megússza; a fiút, a még kisgyerek Oresztészt Korinthoszba küldik, hogy ne legyen láb alatt.
Azzal viszont, feltehetően az események hevében, nem számoltak, hogy Oresztész felnő, és visszatér Mükénébe, hogy megbosszulja a gyilkosságot, és helyreállítsa a rendet a városban. Márpedig ez történik: Oresztész, Élektra segítségével, és Khrüszothemisz halavány tiltakozása ellenére bosszút áll: megöli a gyilkosokat, ügyet sem vetve arra a körülményre, hogy az egyik gyilkos éppenséggel a saját anyja.
A kortárs; vagy nevezzük így: XX. századi Oresztész-Élektra történetek általában Oresztész hazatérésével szoktak kezdődni: ezúttal is. Fodor Tamásék 1986-os szövege, mint több más, már-már kortársnak számító feldolgozás, két mellékszálát bontja ki a mítosznak: az első a nép története, a mükénéieké, akik hallgattak, amikor a királygyilkosságot elkövették, és hallgatnak azóta is, imígyen bűntárssá küzdve le – vagy fel – magukat; a másik a két testvér, Oresztész és Élektra egymásra találásának leheletnyit incesztus-ízű izzása.
Az első mellékszál (ne feledjük, a szöveg dátuma 1956 harmincadik évfordulója) egy (akkor) viszonylagos jólétben és nyugalomban élő ország vagy társadalom önvizsgálatának története; a másik inkább magánéleti, gyönyör és vérbűn konfliktusa. A gyönyöré, amire vágyunk, és a bűné, amitől rettegünk – bár nem kizárt, hogy fordítva, lévén a gyönyör elaltat, a bűn viszont, ha már elkövettük, további bűnökre sarkall, olyanokra, amelyek nélkül sosem leszünk többek, mint hallgatással besározódott cinkosok. És olyan ez a világ, hogy mindig lesz valamiben cinkosnak lennünk, csak hallgatni kell, és túlélni valahogy.
