A „double bind“ dokumentum színházi előadás, egy magyar-román színész workshop története, személyes élményekből és a közösen átélt munkafolyamatból táplálkozik. Tizenegy román és magyar színész dolgozott a projekten, Alina Nelegával és Kincses Rékával együtt. 

A közösen töltött hetek során, az alkotók teret engedtek olyan gondolatoknak és érzéseknek, amelyek mindkét közösség belterjes titkai. Amelyekről tudunk, de nem beszélünk róluk, és, ha igen, akkor csak verekedés előtt, után vagy közben. 

A „double bind“ olyan projekt, amelyben nyílt kártyákkal játszunk. Nem akarunk kibékülni, nem akarjuk eljátszani a megértőt ott, ahol még önmagunkat sem értjük meg. Amit látunk, egy ellentmondásos kapcsolat, egyfajta ördögi kör, amiből kilépni csak teljes kontextusváltással lehet. Ehhez azonban szembe kell néznünk önmagunkkal, a krízist, a rosszat meg kell tanulnunk a valóság részeként elfogadni.

A munka során erre koncentráltak az alkotók, és erre ösztönöz az előadás is.

A kisebbségi, aki felvállalja a fájdalmát és a dühét, a többségi aki belátja, hogy sokszor dominálni akar, és visszaél a helyzetével. A kisébbségi, aki rájön, mit jelent az, amikor már nem is kell más az elnyomáshoz, mert önmagát zárja, rekeszti ki. 

A többségi, aki kitaszítva és izolálva érzi magát, látszólagos hatalma ellenére. Aki szeretné, ha őt is megértenék, aki szintén felvállaja dühét és fájdalmát. 

A kisebbségi, aki rádöbben, hogy gyakran visszaél helyzetével, kihasználja az áldozat szerepében rejlő hatalmi potenciált.

Az előadás abból a meggyőzödésből táplálkozik, hogy ami kimondatik és napfényre kerül, az elveszti démonikus erejét, mint az ördög napkelte után. 

Alina Nelega:

Számomra ez a projekt szívügy, mivel marosvásárhelyi vagyok, és úgy gondolom, hogy az író a közösségnek is kell írjon, amelyhez  tartozik. Azon kívül, hogy itt élek és dolgozom, mindeddig semmi konkrétat nem alkottam, kifejezetten Vásárhely számára – habár itt születtem, ez az én városom és nem hagyhat hidegen az, ahogyan élünk. Sokszor gondoltam már arra, hogy írjak vagy készítsek egy előadást erről a városról, de sok vívódás után rájöttem, hogy egyedül nem fog menni. Szükségem van egy másik művészre, íróra vagy rendezőre, hogy együtt dolgozzon velem, mivel vannak olyan dolgok a „másik oldalon”, amelyek az én figyelmemet elkerülik. Először egy kolozsvári magyar író barátnőmmel próbáltam együtt dolgozni, de nem működött. Akkor jöttem rá, hogy egy vásárhelyi  ember kellene. Réka Penthesileia című előadását látva, ami nagyon tetszett, éledt fel bennem ez az eltemetettnek hitt szándék.

Kincses Réka:

Az ötlet az Alináé volt, engem ő hívott meg. Nagyon örültem a meghívásnak, mert Vásárhely a szívem csücske, és az együttélés kérdése – románul convieţiure – engem is égetően érdekel. Sokáig félemetes volt hozzányúlni, a kommunizmus alatt tudjuk, hogy miért,  és a rendszereváltás sem indult a legfényesebben a nagy román-magyar kibékülés számára. Kellett valaki Bukarestből, aki bele mer vágni (Gianina Cărbunariu 20/20 címmel 2009-ben készített előadást a Yorick Stúdióban vásárhelyi és bukaresti, román és magyar színészekkel az 1990 március eseményeiről.[Spectacolul 20/20 montat de Gianina Cărbunariu în 2009 în Studioul Yorick a avut ca temă evenimentele târgumureşene din martie 1990 implicând actori români şi maghiari atât din Bucureşti cât şi din Târgu Mureş.].)

Én már készítettem egy filmet, ami hasonló dolgokat is feszeget, a Balkán Bajnokot, annak kapcsán fedeztem fel az élveboncolás gyönyörűségét.  Szövegei alapján tudtam Alináról is, hogy  hasonló hajlamai vannak. Mindketten szeretünk tabukat feszegeti, és olyan dolgokról beszélni, amitől félni szokás.