– Az 1844-es Hymnus megzenésítési
pályázatának versenyművei
– Erkel Ferenc: István király
– opera kórus keresztmetszete
– Erkel Ferenc: Magyar Cantate
Előadja:
Koós Flóra, Medgyesi Zoltán Kristóf, Heim Mercédesz,
Jekl László – ének,
Horváth Márton Levente – orgona,
Kassai István, Csányi Valéria – zongora,
István Király Operakórus,
Erkel Ferenc vegyeskar
Vezényel: Somogyváry Ákos, Perlaki Attila

1989. óta január 22-e a Magyar Kultúra Napja, ugyanis 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című költeményét. A mű először 1829 decemberében jelent meg nyomtatásban a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurora folyóiratban. Azonban az igazi elismerést és az általános ismertséget a néhány évvel későbbi megzenésítés hozta csak meg a versnek, s költőjének.
Bartay András, a pesti Nemzeti Színház vezetője 1843 tavaszán pályázatot hirdetett Vörösmarty Mihály Szózatának megzenésítésére. Ennek a nyertese Egressy Béni lett, művének dallama pedig máig meghatározó és nélkülözhetetlen része ünnepeinknek. (Arról talán kevesebben tudnak, hogy az eredetileg énekhangra és zongorára komponált mű zenekari hangszerelését utóbb Egressy barátja és alkotótársa, Erkel Ferenc készítette el. Ugyanis őt is megragadta a téma, de a nemzeti színházi bírálóbizottság tagjaként nem pályázhatott.)
A nemzeti himnusz iránti vágy azonban Vörösmarty versének megzenésítése után sem lankadt, ezért 1844. február 29-én a Nemzeti Színház igazgatója ismét pályadíjat tűzött ki, ám ezúttal Kölcsey Ferenc Hymnusának megzenésítésére. Az erre a kiírásra beérkezett 13 pályamű közül az elbírálók egyhangú döntése alapján Erkel Ferenc műve került ki győztesen. (Az elbírálók között olyan ismert személyek voltak mint Szigligeti Ede vagy Vörösmarty Mihály.)
A nyertes kihirdetése 1844. június 15-é történt meg, így ezt a napot szokás a zenei Himnusz születésnapjának tekinteni. (Különös egybeesés, hogy szerzője negyvenkilenc esztendővel később 1893-ban ugyanezen a napon hunyt el.)
A pályaművek első nyilvános bemutatására a Nemzeti Színház díszelőadásán került sor 1844. július 2-án, ahol Erkel megzenésítése mellett további hat dicséretre méltatott pályaművet ismerhetett meg a közönség. (Egressy Béni, Molnár Ádám, Travnyik János, Elias Marton egy-egy, illetve Seyler Károly két Himnuszát.) Ezek hangzanak el most Gyulán is.
A szabadságharc leverését követően a nemzeti ellenállás, a lassú konszolidáció éveiben pedig az egység zenei szimbólumává, a nemzeti érzelmeket leginkább kifejező népénekké lett a mű. Az 1950-es évek diktatúrájában a hatalom képviselői szakítani akartak történelmi szimbólumainkkal, így a himnusszal is. Ezért Révai József, Rákosi népművelési minisztere Kodály Zoltánt kérte fel egy új himnusz megkomponálására, mire a zeneszerző ezt bátran visszautasította.
1994. június 15-én a Hymnus születésének 150. évfordulóján Somogyváry Ákos, Falvy Zoltán, Somfai László és Legány Dezső kutatásaira támaszkodva emlékhangversenyt szervezett a Zeneakadémián. Zenetudósaink ugyanis nem nyugodtak bele Fabó Bertalan Erkel emlékkönyvének eme állításába: „A többi pályaművek között akadt nem egy érdekes, de fájdalom, azok hangjegyei elvesztek.”
Az egykor benyújtott művek közül Erkelén kívül ekkor még csak három volt megtalálható az Országos Széchényi Könyvtárban: egy szerzőnév nélküli a cappella, egy indulószerű, erősen németes hangzású négyszólamú mű, valamint egy háromszólamú férfikari Hymnus-torzó. Egy szerencsés véletlen folytán a millenniumi esztendő előtt további két pályamű is előkerült: egy négyszólamú zenekar-kíséretes férfikari kotta partitura és Egressy Hymnusza.
Az emlékhangversenyen a himnusz-pályázatok mellett Erkel addig kevéssé ismert kamarazene-, és kórusművei csendültek fel, többek között a Magyar Cantate is.