Nevezzük nevükön a nőket! Sára, Maya, Mari, és az összestöbbinő. Én, te, ő, mi, ti, ők. Egy darabka azokból, akiket Petri György költő, nőnek nevezett. A koszlott, piactéri ribanc, az anya, a kislány, némi szőr, bőr, nyálkahártya, minden épp-ott-s-úgy-ahogy-kell.

Nők - a szerelem, mint páros magány élhető és berendezhető állapotának kíméletlen, szerelmes kellékei, a férfiélet másodpilótái a repülésben, és a körülírt zuhanásban egyaránt. Élve vagy halva. Mindig együtt, mégis mindig egyedül.

Sírból kilépő, groteszk árnyék a falon, vagy írógépkarok közé redőzött napszalag. Fekete sorok a fehér papíron. Andalító bor helyett, maró pálinka a torokban. Torztükör, egy reszkető férfi kezében. Sikoly és a kongó visszhangja. Aztán cipelheti. Legalábbis a kelleténél gyakrabban jut eszébe. Nincs garantált feloldozás, de az illúzió, hogy a bűneinkből kiléphetünk, végső ütőkártyaként még előhúzható.

A halál közeledtével mankónak ott az emlék, amit az idő tisztára mos. Hogy néha nevettünk, és néha összeért az ég a földdel.

Érzelem és értelem szubsztanciák, két férfi szavai egy női tekinteten át.