A szatmári színház büféjében kellemes hangulatban zajlott a beszélgetés. Az esemény moderátora, Zsigmond Andrea, észrevéve, hogy a jelenlevők többsége színházi újságírással foglalkozik vagy teatrológia szakos (volt), arra tett javaslatot, hogy Kinga főszereplésével bár, de a beszélgetésből mindannyian részt vállalva, közösen nézzünk szembe szakmánk néhány fontos kérdésével. Úgy gondolom, ily módon jóval többel maradtunk, mintha egyszerű könyvbemutatón vettünk volna részt.

A moderátor azzal a kéréssel indított, hogy mindenki mutatkozzon be, és mondjon néhány szót Boros Kingáról – ily módon hangolva rá a hallgatóságot egy interaktív beszélgetésre. A jég meg is tört, a résztvevők örömmel beszéltek Kingáról mint kritikusról, szerkesztőről vagy mint a marosvásárhelyi egyetem oktatójáról, majd bátran kérdeztek és reflektáltak az elhangzottakra.

A beszélgetés során szóba kerültek a színikritikus foglalkozás nehézségei. A teatrológusság további boncolgatása során megnyílt a dramaturgi szakmával járó gondok kérdésköre is. Azt is érintettük, hogy mi történik, amikor valaki egyszerre szakíró és színművész, hiszen volt a hallgatóságban olyan személy is, aki mindkét területen otthonosan mozog.

A szakmai közösségek kérdését boncolgatva, Kinga azt mondta: „szeretnék szorosabban tartozni egy szakmai közösségbe”. Az viszont nem kérdés, hogy „informális közösségekhez tartozunk – barátok vagyunk”.

Úgy véli, „elég könnyű ebben a szakmában egyedül érezni magunkat”. Gondol itt arra, hogyha a színészeket kérdeznénk a kritikus hovatartozásáról: „jaj, hát persze, közénk tartozol, persze, csak most éppen próbánk van”, azért nem jelennek meg a könyvbemutatón.

„A diákok a munkatársaim”, jut végül arra a következtetésre Kinga, hogy ő órára jár úgy, ahogyan egy színész próbára jár be.

Kinga ugyanakkor többek közt a Színházi Kritikusok Céhének tagja, annak ellenére, hogy nem használja már magára a ’kritikus’ megnevezést – ahogyan a beszélgetést vezető Zsigmond Andrea sem.

A szakmai nehézségek közé tartozik az is, hogy „ahhoz pont elég sok előadást nézel, hogy lemaradjál a családodról, meg úgy általában az életedről”, de például ez az éves kritikusdíj-szavazáskor meg sem közelíti az eleget.

Kitértünk a könyv utolsó szövegére, mely a színházi működésre próbál rávilágítani, és Kinga állítja is, hogy igenis jelezni kell, ha valami nem működik jól. „Mindenkinek ajánlom ezt a fajta magukra rákérdezést.”

Mindig is foglalkoztatta a kérdés: „Minek kelsz fel reggel? Úgy érzed-e, hogy van valamilyen helyed ebben a szakmai közösségben, és hozzá is tudsz tenni?” Kinga azt sugallja – például nekünk, diákoknak, akik jelen voltunk –, hogy így érdemes hozzáállni a szakmai létezésünkhöz.

Felmerült az is, hogy „nincs nagy szakmai mozgásterünk” ebben az egyre szűkülő kulturális térben, amit nem csak Erdélyre, hanem összességében a magyar közegre értett.

Első közönségkérdésünkre az a válasza, hogy a koncepcióval, miszerint a kritikusok véleményvezérek, már rég nem tudunk azonosulni. A ‘kritika’ helyett a ‘szakírás’ szót szereti használni. „Azt írja a diplomámon, hogy teatrológus: én teatrológus vagyok, pont” – az egyszerűség kedvéért.

„Hát, igen, reménykedünk abban, hogy egyáltalán olvasnak minket” – mondja Kinga, az orientálás Erdélyben való működésképtelenségét érintve.

Megtudjuk valamint a Meleg férfiak, rideg nők című és ezt szorosan követő De ki fog megbaszni? szövegek említésével, hogy Kinga nem fél attól, hogy akár provokáljon, felrázzon olvasókat – a címek alatti szövegekről pedig megtudunk többet, ha majd elolvassuk őket.

A szerkesztésre vonatkozó, ’hogyan válogatott’ kérdés kapcsán elhangzó mondat: „én nem adnék ki könyvet, hogyha nem lenne muszáj”. De oktatóként vannak ilyen kötelezettségei. „Eszembe nem jutott volna, hogy könyvet adjak ki”, mondja Kinga, ugyanakkor: „és közben megszerettem.”

Mivel nagyon szeret interjúkat készíteni, legjobban azt sajnálja, hogy ezek nem kerülhettek be a ‘szigorúan csak saját cikkek’ követelménye okán a kötetbe. A könyv tudományos jellegét ecsetelve pedig a következő mondattal jelzi: „egyáltalán nem arra való ez a könyv, hogy valaki nekifogjon, és elolvassa”.

Számára jelentősége pedig abból áll, hogy a szövegek, vagy ezek részletei individuálisan valamikor talán fontosak lehetnek, hogy az erdélyi magyar színház hogyan reflektál önmagára. Valamint az a fontos gondolat is elhangzik, miszerint „amiben benne vagyunk, azt mi is alakítjuk”.

A beszélgetés végén pedig felmerül, hogy egy jó szakmai beszélgetés az, amiben a jó színházcsinálásról is szó van, nem csak az adott előadásról.

Talán ez a mondata foglalja össze Kinga gondolkodását a leginkább: „Közösen a színházon keresztül gondolkodni.”

Ha valakinek sikerült felkelteni az érdeklődését, annak hasznos információ lehet, hogy a kötet az UArtPress és a Presa Universitara Clujeana kiadók jóvoltából – EZEN a linken – e-könyv formában szabadon olvasható!