A Csiky Gergely Színházban két éven belül a második darab nőtte ki a stúdiót, s került át a nagyszínpadra: előbb a Lila akác, majd az idén a Karnebál érett meg a program összeállítói szerint a váltásra. Előbbiről kijelenthető, kár volt fáradni vele, s tartani lehetett attól, hogy a tavalyi stúdió-sikerdarab is lerombolja önnön renoméját. S nem is feltétlenül a magasabbra került léc, mint inkább a nagyérdemű reakciói miatt.
Hiszen bár első látásra-hallásra Ion Luca Caragiale darabja – eredeti címe: Farsang – egyszerű komédiának tűnik, igencsak fel kell kötnie azt a bizonyos alsóneműt, aki nem akarja elveszíteni a fonalat. Nem elsősorban a történetét, hiszen a sztori meglehetősen egyszerű, s semmiben sem tér el a mai második vonalbeli kabaréjelenetekétől. Adott egy bukaresti borbélyüzlet, melynek főnökébe két nő is szerelmes. Érzelmeik természetesen nem maradnak titokban, megjelennek a féltékeny, megcsalt férjek. A helyzetek önmagukban is elegendőek lennének, ám hogy teljes legyen a kavalkád, a szereplők egy farsangi mulatságon egymást kergetik, folyamatosan átöltöznek, így végleg elszabadul a pokol. A végén aztán minden megoldódik – happy end kevés tanulsággal.

A Karnebál nem is ettől zseniális darab. Sokkal inkább a szövegtől. Értők szerint már az eredeti, román nyelvű szöveg is patikamérlegen készült, s olyan irodalmi bravúr, melyre csak a legnagyobbak képesek – talán nem véletlen, hogy a 19. századi román irodalomból egyedül Caragiale akadt fenn a világszinten is maradandót alkotó szerzők rostáján. Ezt a szöveget magyarította Réz Pál, hogy aztán a nyersanyagból Parti Nagy Lajos tető alá hozza a műfordítást. Szukaprépost, corpus delikvens, repetányi liba, vén trotil, haramina, enyvedék, a szabadság ploiesti szobra – csak úgy röpködnek a meglepő és zseniális nyelvi fordulatok-lelemények, melyek belemásznak a fülbe, ott zenélnek-zöngnek, s melyeknek köszönhetően aztán a közepes történetből fergeteges komédia születik.
Igaz, ehhez megfelelő karakterek kellettek. S Réthly Attila rendező szerencsés és értő kézzel válogatta össze csapatát. Csupa nagyágyú „dörög” a színpadon, ám nem egymás hangját akarják elnyomni, sőt, inkább felerősítik a robajt. Kiválóan alkalmazkodnak a helyzetekhez, remekül formálják a szélsőséges jellemeket, teljesen beleélik magukat a vég nélküli, már-már abszurd kergetőzésbe.
Persze, mint minden három felvonásos komédiában, ezúttal is akadnak felejthetőbb pillanatok. A kezdés kissé nehézkes: Kelemen Józsefnek A sevillai borbély dallamára előadott magánszámáról Rowan Atkinson Mr. Beanje jut az ember eszébe. Ám mielőtt még eltemetnénk a darabot, Kelemen elkezdi játszani valós szerepét, s ettől kezdve a darab végéig lubickol Iordache, a borbélysegéd bőrében. Mint ahogyan a felszarvazott férjurak vesszőfutásának is minden mozzanata hiteles. Znamenák István – Iancu Pampon – a vérbő, gyorskezű, míg Hunyadkürti György – Craca-nel, azaz a vén trotil – a szánalomra méltó férj karakterét hozza meggyőzően, s Sarkadi Kiss János sem tud hibázni csetlő-botló adóhivatalnokként. Viszont a szoknyapecér Nae Girimeát alakító főiskolás, Poroszlay Kristóf némiképp kilóg a sorból: szerepe szerint bővérű svihák, ám ehelyett erélytelen és kissé jellegtelen, így játékával elveszik a színpadon a többiek között.
Főként, mivel a két csalfa nőszemélyt alakító Márton Eszter – Mita – és Urbanovits Krisztina – Didina – is emlékezetes produkcióval rukkol elő. Alkati sajátosságaikat is kihasználva teszik teljessé az abszurd, rendkívül szélsőséges helyzeteket. Harsányak, kihívóak, esetlenek és hódítók, szánalomra méltók és büntetésért kiáltók. Szeretni- és gyűlölnivalók.
Az ellentétek, félreértések, konspirációk nagy összevisszaságból, a jellemek, érzelmek, a játék és a szavak hatalmas elegyéből áll össze végül a darab. Melyet öröm a nagyszínpadon is látni...