Érinthetetlen klasszikusunk-e John Millington Synge? Szabad-e Ungvári Tamás után újrafordítani? Készülhet-e belőle átdolgozás? Vagy ilyesmi csak kortársunkkal, Shakespeare-rel engedélyezett? Balogh Attila, a pályája elején tartó, sepsiszentgyörgyi születésű rendező bátorkodott. Dramaturgjával, Benedek Zsolttal új fordítást, és a szatmári társulat összetételéhez illeszkedő adaptációt készíttetett.

Az alaphelyzet változatlan: tartós hőshiányban szenved a nyugat-ír populáció, kell már ide valaki, mondjuk egy apagyilkos. Csapos sincs a községi kocsmában, ráadásul a kocsmáros reménybeli veje amolyan lányforma málé – Kányádi Szilárd Shawnja mértékkel adagoltan bigott debil.

A apagyilkos Egger Géza szerepe következetesen felépített. Imbolygó-roskatag, tán befüvezett csövesként áll elénk, hogy aztán engedelmeskedjék a népakaratnak, hagyja kiválasztatni magát. „Szép beszédű nyelve” – a szentírás szekvenciaképletét idéző formulák, parafrázisok – hangsúllyal elválik a falu népének szóhasználatától. Utóbbi konstruált nyelv, ihletője a csángó, de azzal nem azonos. Tudatos rendezői törekvés, hogy a népbeszéd tartalma homályban maradjon; inkább a színpadi mozdulatsorokból legyenek kikövetkeztethetők a szándék- és kedélyváltakozások, semmint a szavak megértése által. A két kultúraszint között Pegeen az egyik híd. A kocsmáros lánya – Sándor Anna – az előadás nyitányaként közönséges altesti impulzusokkal igyekszik vőlegényét tettleges szerelmi színvallásra késztetni. A férfierejű karatélány aztán, rituális fürdőjével, haja kibontásával madonnaarcot ölt.
Beszédét igyekszik a választékos szférához emelni – ez bőséges nyelvi komikumforrás.

A másik híd Özvegy Quinné. Márkó Eszter a misztikus oltalmazó – számomra az este legszíngazdagabb alakítása. Fehér madárfej-csontváz álarccal, fekete ruhájában legelőször őt pillanatjuk meg: bolyong a sírkövek között az éji temetőben, amelynek közepén a temetőkút látható. A temető a kocsma, a temetőkút a söntéspult, „mert itt az élők is olyanok, mintha hóttak lennének”. Az „itt” nem Székelyföld és nem Írország, a megértési zavar nem magyarok és románok, nem írek és angolok között keletkezik, hanem az apák és fiúk között. A fiú számára kezdetben érthetetlen a felnőtt szó, majd válik egyre kevésbé zavarossá az idő (a játékidő) múltán, ahogyan az elméje megvilágosodik. Az oltalmazó kísértet természetesen a sírjából visszajáró édesanya. Az Öreg Mahon – Tóth Páll Miklós – a fiának az anyja helyett anyja: brutális barom, de már nem igazi szörnyeteg, mint amilyen az ő apja volt. A gyerek pedig egy lefogott berbécs (kos) nyakát sem meri (nincs szíve) elvágni. Ez a gyermeki főbűne, hogy lelket tulajdonít az állatnak – ide hitványodott (férfiatlanodott) a mai korosztály. Mintha Peer Gyntöt játszanának Aase papával.

Balogh Attila az intellektuel-nemzedéke férfi életélményét fogalmazza meg. Tapasztalatgyűjtés vár rá a pályáján, ugyanakkor szituációérzékenysége, színészvezetése láttán nem gondolom tévedésnek, hogy 2012-ben a legjobb kezdő rendezésért járó díjra jelölte a Román Színházi Szövetség (UNITER) a Trakhiszi nők című Szophoklész-tragédia sepsiszentgyörgyi színpadra állításáért. Fogunk még hallani felőle.