Az Übü királyból, mely kezdetben bohóckodó gimnazisták tréfálkozásának indult, végül is Alfred Jarry nádpálcája alatt, valamint tollforgatásának hatására szörnyűséges, de ugyanakkor legendás alkotás keletkezett, több szempontból is. Mindenekelőtt hírneve miatt: mert ugyan ki ne ismerné az Übü párt? Bizarrul nevetséges és hírhedt kalandjuk történetét híven őrzi az utókor... így a francia köznyelv is, mely ubuesque jelzővel illeti a komikusan kegyetlen és gyáva jellemeket.

Továbbá a szereplők igen nagy, két tucatot is kitevő száma miatt: találunk közöttük városlakót és földművest, nemeseket, udvaroncokat, valamint nem kevesebb, mint két hadsereget, egy medvét és szellemeket! Figyelemre méltó végül a gondolatok rendkívüli gazdagsága, valamint az az őszinteség, mely mind az alaphangvételben, mind a megjelenő formákban megmutatkozik. A korlátok folytonos feszegetése, az ésszerűségen való gyors átgázolás biztos jelei annak, hogy igazi szürrealista vénára tapintunk.

Mily öröm megragadni egy olyan művet, melyben a lázadás és a végletes engedetlenség szele fúj!

Az Übü király elsősorban természetesen a politikai rendszereket leplezi le, melyek a hatalom megszerzése érdekében a legképtelenebb őrültségeket gerjesztik. Kigúnyolja továbbá a teljhatalmú diktátorokat, vagy a becsvágyó önkényurakat, akik elképzelhetetlenül alantas alkukra is képesek, csakhogy céljaik beteljesüljenek. De a mű ennél tovább is megy: éles és józan képet nyújt az emberi viselkedésmintákról, és teszi mindezt kitörő, szemtelen, felszabadító nevetés közepette.

Übü-apa káromkodásai [merdre és cornegidouille] hetedhét határon át visszhangzanak, s így jobban érvényesítik az arrogáns és diadalmas hülyeség, az aggálytalan kapzsiság, az aljasság, a gerinctelenség világra szóló kihívását, a halálukon levő szerencsétlen testvéreid gyávaságait, ahogyan Albert Cohen írja.

Nevessünk hát az egyetemes emberiség gyarlóságain, de nézzünk mélyen a tükörbe is: Übü-apa és Übü-anya köztünk lakoznak, amennyiben fellelhető bennünk a jó és a rossz, a fény és az árnyék, az erő és a gyengeség, a szolga és az úr, a férfiasság és a nőiesség, a hős és az áruló, a szent és a gyilkos. E szereplők hozzánk hasonlítanak: kacagjunk hát teljes szívünkből... mindenekelőtt azonban magunkon, úgy, hogy a hasunkat fogjuk a nevetéstől.

Ebben a gúnyolódó, önmarcangoló és örömteli vadsággal telített kontextusban öltik magukra a színészek a különböző karaktereket, hisz itt a ruha teszi az embert, vagyis a jelmez élteti a szereplőt. Bizony, itt mindenik színész egyszer csak a jó vagy a gonosz bőrében találhatja magát, lehet győztes avagy vesztes, annak függvényében, hogy a komikum és a cselekmény hogyan alakítják a helyzetet.

Mennyi energiabedobás, éltető erő, egyfajta szerves falánkság kell diktálja a spektákulum ritmusát ! Tudatosan használom itt a spektákulum kifejezést, hisz ebben a szóban benne van a rögtönzés szelleme, az alkotás őrültsége, melyekben el szeretnék merülni, és lelkesen túllépni a színház bevett szokásain.

Íme nézzük, amint szereplőink belépnek a színpadra... az übükirályok mindent elsöpörnek: örömmel rombolnak, veszettül vádolnak, mindezt avégre, hogy újra és még erőteljesebben elvarázsolják a világot. Ők azok, akik ismét rábukkantak a találékonyságra, a szemtelenségre, a gyermekkori rácsodálkozás hatalmára, valami olyasmire, amit életük vége felé Miró és Picasso is megtaláltak.

Gondolataim Paul Klee és Jean Rouch felé is fordulnak. Az első a faragványai miatt jutott eszembe: kis, élénkszínű fadarabokból összeállított naiv szobrocskái húrokkal és rongyokkal a végükön ma is a képzőművészet biztos ihletforrásai.

A második mint néprajzos filmkészítő ötlött eszembe, valamint a komédiások játékához való viszonyulása miatt. Újranéztem a Ghánában forgatott lenyűgöző dokumentumfilmjét, melyben a haoukák kultuszát örökítette meg Az őrült mesterek (1954) címmel. A résztvevők teljes lényükkel, erőszakot sugározva vetették bele magukat a rituális birtok-táncokba. Hasonlóképpen a mi übükirályainknak is magukban kell hordozniuk a rituális bűnhődést, a világ nyomorúságaiért, az emberi lény kegyetlenségeiért való vezeklés feladatát, vagyis tükröt kell tartaniuk civilizációnknak. A nyugati színházi kultúrának minden bizonnyal sok tanulnivalója akad ezekből az afrikai kontinensen őrzött ősi, animista rituálékból.

Következtetésképpen és valamiképpen továbbragozva a híres descartes-i logika által megfogalmazott gondolkodom, tehát vagyok következtetést, ezt az előttünk kitárulkozó Übü királyt a kabbalisztikus gondolkodás mottója alá tudnánk helyezni: Olvasok, értelmezek, kritizálok, ellenszegülök, hallgatok, írok, kérdezek, válaszolok, idézek, nevetek, mesélek, hívok, beszélgetek, felszólalok, imádkozom, tanulok, tanítok, élek... tehát vagyok.